Kárpátok Syrenaja

"Így készülünk szelíd háborura, mindíg magunkért, soha mások ellen, sót párolunk és vásznakat szövünk s míg kisebbítnek, lassan megnövünk."

HTML doboz

200px-Coat_of_Arms_of_Catalonia.svg.png

Levelek Andráshoz: 3. levél (2015. február 11.)

2015.02.12. 11:31 bornemissza

Kedves András! Drága Cimborám!

Régen jelentkeztem, nagyon szégyellem is magam. Mentségemre szóljon, hogy mozgalmas időszak áll mögöttem, de most, hogy lelassultak az események, van egy kis időm, és újra tollat ragadok. A kötelező körök után bemutatom neked az eheti témámat: beszéljünk egy kicsit a SMALL TALK-ról, a külföldön megkerülhetetlen társalkodási szokásokról (korlátokról).

A "small talk", vagy könnyed beszélgetés, a "political correctness" és a "keep smiling" mellett angolszász eredetű nagyon fontos és nagyon hasznos társalkodási forma/hozzáállás, ami sok tekintetben egyszerűvé, zökkenőmentessé teszi a társasági érintkezést. Most csak az elsőről írok, de fontos egy lapon említeni a másik kettővel: ezek azok a kommunikációs szabályok, amelyeknek a betartása nélkül lehetetlen lenne többek között a munkahelyen a nyugodt munkavégzés, vagy üzleti felekkel a higgadt tárgyalás.

Ha betartjuk azt a szabályt, hogy "small talk" helyzetekben:
- időjárásról, sportról, autókról, divatról, moziról, TV műsorokról vagy celebekről megjelenő pletykákról (korlátlan mértékben);
- családról, karrierről, utazásról, egészségről (korlátozott mértékben, csak ha a történet pozitív); illetve
- politikáról, vallásről, világnézetről, szexualitásról vagy anyagi helyzetről egyáltalán nem

beszélünk, akkor nagyon sok helyzetben (új ismeretség, vacsora üzleti partnerekkel, tárgyalás vagy meeting esetén a kínos csönd kitöltése gyanánt) sikerrel oldjuk meg a váratlan helyzeteket. És jól van ez így. Az utóbbi években én is sokat fejlődtem e téren.

Viszont, kedves András! Őszinte leszek veled: szenvedek a "small talk" helyzetek kizárólagosságától itt BCN-ban. Fojtogat a könnyed beszélgetések kényszere, és az, hogy minden egyes "baráti" összejövetelkor a beszélgetések nem terjednek túl a "honnan jöttél?", "mivel foglalkozol?", "merre laksz Barcelonaban?" és "mi a hobbid?" kérdések megválaszolásán! Hogy miért szenvedek ettől ennyire? Nem tudom, talán az alábbiak miatt:
- mi magyarok, vagy inkább kelet-európaiak, őszintébbek, nyíltabbak és szenvedélyesebbek vagyunk, minket feszélyeznek a "small talk" helyzetek, és képtelenek vagyunk megülni a seggünkön és csöndben maradni;
- én egyébként is, még magyarok között is hajlamosabb vagyok nagyon gyorsan "hard talk"-ra váltani, mert imádok a vallásról meg a politikáról beszélgetni;
- idegen vagyok külföldön, és akármennyire is befogadóak és barátságosak az emberek, ha tárt karokkal várnak is, az csak azért van, mert úriemberként viselkedem és igyekszem minél kevésbé terhelni a környezetemet hard talk témákkal. Amint keményebb kérdések, egészségügyi problémák, pillanatnyi lehangoltság kerül szóba, érezhetővé válik a távolságtartás;
- nemcsak hogy idegen vagyok külföldön, de újszülött is, akinek nincsenek barátai, csak haverjai és ismerősei. Érdekes egyébként, hogy az angol nyelv nem is tesz igazán különbséget e két kategória, a barát és a haver/ismerős között. Azt gondolom, hogy ez nem lehet véletlen: az angoloknál talán nincsenek is igazi, kelet-európai értelemben vett barátságok, mint a miénk, kedves András!
- az igazi barátságokhoz pedig évek kellenek, tehát türelem, nagyon sok türelem; végül
- ittlétem oka ugye egészségügyi, nagyon sok olyan helyzettel, amikor nem érzem természetesnek a "keep smiling"-ot, és nem is vagyok hajlandó megjátszani magam. Ilyen helyzetekben viszont kifejezetten nehéz magamat tartani a "small talk" szabályokhoz.

A "small talk" kifejezés eredete tükrözi a jelenség hamisítatlan angol jellegét: az angol arisztokrácia társasági eseményein már az is illetlenségnek számított, ha valaki kényelmetlen kérdések felvetésével "mocskolta be" a formalizált és vegytisztán semmilyen hangulatot. Rokon jelenség a szintén angolszász eredetű "keep smiling"-gal, amin már Márai Sándor is kesergett a drámaian pesszimista, tipikus "hard talk" Halotti Beszéd c. versben. Néha én is annyira egyedül érzem magam mint az utolsó magyar és európai polgár Márai: aggódom magamért, aggódom az enyémekért, de a külföldi "barátok" reakciója csak ennyi: "Keep smiling!" És éppen ezért nagy hiányérzet tátong bennem. Azt érzem, hogy az én problémám nem fontos, az én problémámra nincs idő. Megoldási javaslatuk ("csak mosolyogj!") közhelyes, üres és felszínes.

Mindezek ellenére én nagyon nagy híve vagyok a könnyed csevelyeknek, mert sokat segítenek a problémák elfelejtésében, a problémákról való megfeledkezésben. Itt Barcelonaban azonban fojtogat, hogy minden beszélgetés egyszerű "small talk"-ban merül ki, és nagyon szenvedek a klasszikus "hard talk" hiányától. "Hard talk"-ot ugyanis csak olyan jó baráttal enged meg magának az ember, mint amilyen te is vagy, András!

Nem gondolod? Milyen az idő egyébként ott, Münchenben?! :)

Levelek Andráshoz: 2. levél (2015. február 1.)

2015.02.01. 19:55 bornemissza

 

Kedves András!

A múlt héten vasárnap nagy dolog történt velem. Régóta terveztem és nagyon sokat jelentett, hogy sort tudtam keríteni rá: végre felnőttként is megkeresztelkedtem!

Mivel mikor erről előre szóltam, jól láthatóan mind Te mind pedig a családom konzervatívabb tagjai megijedtetek, jobbnak látom egy rövid levélben megnyugtatni a kedélyeket. Sokan érzitek úgy, hogy az elkeseredés vitt bele egy olyan dologba, amiből bajom származhat, de itt és most el szeretném mesélni a döntésem okát és a döntéshez vezető utamat. Ezek ismerete nélkül teljesen jogosan hihetnétek, hogy beszippantott egy szekta, de hogy ez korántsincs így, arról remélem e levelem megnyugtatóan meggyőz majd.

Szóval!

Mint tudod, már 2014 szeptember óta kint vagyok Barcelonában, és már akkor találtam egy angol nyelvű nemzetközi gyülekezet, amely az első pillanattól fogva befogadott és család helyett is családként tekintek rájuk azóta is. Mikor ideérkeztem, tudtam, hogy szükségem lesz egy olyan vallási közösségre, ahol számomra is érthető nyelven hallgathatom a prédikációkat, és az International Church of Barcelona (ICB) találkozóin mindig otthon éreztem magam. Az általuk képviselt szellemiség nagyon közel áll hozzám, nagyon nyitott és nagyon fiatalos. Minden találkozójukon, közös eseményükön több száz velem egy- vagy hozzám hasonló korú fiatal gyűlik össze, és sohasem valami ellenében igyekszik meghatározni önmagát, hanem a vidám hangulatú és mosolygós kisugárzásukkal egyszerűen mágnesként vonzottak hétről hétre.

Az elején volt bennem némi fenntartás amiatt, hogy ún. modern zenés, gitáros istentiszteleteket tartanak, de a tiszteletesek annyira jó, lendületes és megható prédikációkat tartanak, hogy minden egyes vasárnap katartikus élménnyel gazdagodva mentem haza. Ez a fajta árukapcsolás, ami összekötötte a kellemeset (felemelő prédikációkat) az akkor még idegennel (gitáros vallási zene), végül a modern zenés éneklést is megkedveltette velem, és mostmár önfeledten éneklem én is ezeket a modern dalokat!

Ennél a gyülekezetnél megtanultam, hogy ha igazán kivételes közösséget akarsz teremteni, akkor sosem mással szemben határozod meg magad, hanem igyekszel előre menni, irányt mutatni, és a lendületeddel magaddal húzni. Nem azt keresed, hogy mások miben és miért rosszak, hanem egyszerűen csinálod, teszed a jót. Az első olyan, mintha lenne egy régi, félelmetes kastély, egy magas, meredek hegy tetején, amelyet nehéz megmászni, nehéz hozzá csatlakozni, ráadásul a lőrésekből mindenkire lőnek aki nincs bent az erődben. A második viszont egy modern, új építésű sportkocsi, ami a menetszelével egész egyszerűen magával ragad és vonz mindenkit aki csak a közelébe kerül. Hát ilyen az ICB!

A közösség már az elején befogadott, kezdettől jól éreztem magam, így elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz, ebben a gyülekezetben jelentkezni fogok a "bemerítkezős" felnőttkeresztelésre.

Tudom, András, hogy megkeresztelt katolikusként mi jár a fejedben: "minek van szükség erre az egészre? Mit akarsz ezzel a külsődleges ceremóniával? Hiszen téged már megkereszteltek!" Gondolom, hogy ezt gondolod. Mivel Apával már lefolytattam ezt a vitát, vagy inkább kérdezz-feleleket, itt most idézem azt.  

Apa még odahaza, Magyarországon rákérdezett, hogy most erre akkor miért van szükség, ha már egyszer református kereszténynek vagyok megkeresztelve. Válasz helyett én is kérdést tettem föl Apámnak: miért volt fontos neki, hogy újszülöttként meg legyek keresztelve? Amiért neki fontos volt, hogy a fia a keresztény hitben nevelkedjen fel, és egy ceremóniával is megerősítsék a fia hovatartozását, azért volt nekem is fontos, hogy az immár felnőttként meghozott döntésemet megerősítsem, és egy gyönyörű szertartás keretében megpecsételjem lezárjam azt a döntési folyamatot, aminek a végén eljutottam arra, hogy őszintén és minden korlátozás nélkül kimondjam azt: "KERESZTÉNY VAGYOK!" Mert hát keresztényeknek valljuk magunkat, de legtöbben nem is ismerjük a vallást, amihez tartozónak valljuk magunkat, vagy csak a szüleink miatt nem megyünk bele annak a feszegetésébe, hogy most akkor mit is hiszek, miben is hiszek. Pl.: nem hiszünk minden kétely nélkül abban, hogy Jézus valóban Isten volt; vagy nagyvonalúan megfeledkezünk a legfőbb parancsolatról, ellenségeink szeretetéről... meg ilyenek, pedig ezek a legfontosabb parancsolatok. És mi ezek teljes és megkérdőjelezhetetlen elfogadása nélkül valljuk magunkat kereszténynek?!

Én egész gyerekkoromban kutattam a vallási kérdéseket, kacérkodtam az iszlámmal, olvastam a Koránt, és kacérkodtam a Zen buddhizmussal is, aztán volt, hogy közeledtem az őseink hagyományaihoz (itt most bevallom Neked, hogy még az ősmagyarok pogány vallásának feltámasztásán, vagy egy teljesen új vallás alapításán is gondolkodtam sokat), de felnőtt fejjel beláttam, hogy volt már valaki, aki megalkotta az emberiségnek a tökéletes vallást: Jézus Krisztus. Itt Európában beleszületünk egy nagyszerű vallásba, egy nagyszerű kultúrába, ismerjük, hallottuk már az újszövetségi történeteket, de nagyon sokan nem is tudjuk, nem is gondolunk bele (vagy nem akarjuk elfogadni), hogy mekkora hihetetlen dolog történt 2000 éve: egy egyszerű galileai ács képében Isten meghirdeti nekünk a szeretet, a megbocsátás és a másokért való áldozatvállalás vallását. Ez a három jelző az, ami miatt (bár sokszor sokan sokféleképpen próbálták elferdíteni/meghamisítani,) Jézus tanításán kívül nincs még egy olyan vallás, amely ilyen tökéletesen szolgálja az emberiség harmonikus együttélését (azaz szolgálná, ha mindenki aki kereszténynek mondja magát, Jézus szerint is élné az életét). A szeretet követelménye minden vallásban ott van, de az ellenség és minden ember szeretetét csak Jézus kéri tőlünk. A megbocsátás is fontos erény szinte minden vallásban, de az ellenségünknek történő megbocsátást csak Jézus kéri tőlünk, illetve ha ennek eleget teszünk, akkor a mi bűneink is bocsánatot nyernek. Az áldozatvállalás parancsa pedig főleg a buddhizmustól különbözteti meg a kereszténységet, hiszen Buddha a megvilágosodása érdekében minden társadalmi kötelezettséget hátrahagyva csak a maga üdvözülésén dolgozik és ezt tanítja híveinek is...

A kereszténység nagyon magasra teszi a lécet, és ezért nincs még egy olyan vallás, amit ennyire sokan követnének szükségképpen tökéletlen módon.

Meghoztam tehát egy fontos döntést, de döntésem korántsem jelenti azt, hogy bárhova "beléptem" vagy bárhonnan "kiléptem" volna! Továbbra is reformátusnak tartom magam. És pünkösdinek, És katolikusnak. És anglikánnak. És közel érzek a szívemhez minden más keresztény felekezetet is, amit csak el tudsz képzelni. Mert hogy itt Barcelonában nyitottá váltam nemcsak a kereszténység minden felekezetére, de más vallásokra is: meggyőződésem, hogy minden vallás/felekezet Istenhez próbál szólni, és Isten üzenetét kívánja közvetíteni, csak más "nyelven." Az én "Isten-nyelvem" pedig akárhogy is tagadtam korábban, nem más, mint a keresztény "nyelv"! És remélem, hogy mindig olyan keresztény leszek, aki kellő nyitottságával más kultúrák és vallások felé, egyfajta ökumenikus szellemben képes arra, hogy egész egyszerűen a jó példa felmutatása által olyan vonzóerőt képezzen a vallása számára, ami örvényként szippantja be a még útkeresőket, mint amilyen én is voltam a múlt heti megkeresztelésemig! 

Levelek Andráshoz: 1. levél (2015. január 20.)

2015.01.20. 13:52 bornemissza

 

Kedves András!

Nem tudom, hogy tetszik-e neked is az ötletem, de azt tervezem, hogy a továbbiakban itt, nyilt levél formájában fogom neked hétről-hétre összefoglalni azt, hogy mi történik velem, mi jár a fejemben és mik foglalkoztatnak. Itt fogom veled megosztani a gondolataimat közéleti, irodalmi, politikai és minden más olyan témával kapcsolatban, amik úgy érzem, méltóak mások figyelmére is. Már több, mint egy éve élünk külön városban, és ezért nélkülöznöm kell azokat a komoly (néha értelmiségi, néha egész egyszerűen fárasztó) vitáinkat, amelyek mindig segitettek eligazodni a világban és segitettek a kesze-kusza gondolataimat egy ösvénybe terelni, az élményeket feldolgozni. Ezt a hiányt pótlandó kezdek e levelek megirásába remélve azt, hogy higgadtan összefoglalt gondolataim arra birnak téged is, hogy nyilt vitában, nyilt levelezés formájában vedd fel a kesztyűt. A mintát egyébként a Rodostóban megfeneklett zágoni székely levelei adták. Könnyed stilusuk remélem itt is átüt majd. 

Hogy tehát összefoglaljam e levelek értelmét, alább felsorolom az indokokat és a célokat, amik irásra és közlésre birtak:

- azok a magas szintű eszmefuttatásaink, amiket Gmail chaten folytatunk, egész egyszerűen nyilvánosságért kiáltanak,

- a Gmail chat korlátai miatt nem tudják majd az évszázadokkal később kutató életrajziróink tézisszerűen összefoglalni gondolatainkat a világról és azon élményeinkről, amelyek alkotásra (téged tervezésre engem irásra) birnak,

- ellentétben a múlt század emberével, aki még a hagyományos postai levelezés miatt sokkal fegyelmezettebben irt (minden leirt szavának súlya volt a papir értéke és az elektronikus szövegszerkesztés lehetetlensége miatt), hajlamosak vagyunk slamposan, fegyelmezetlenül és rendszertelenül megfogalmazni a gondolatainkat, ahogy jönnek,

- gondolataink keretezett, lezárt, kerek és egész összefoglalása sosem történik meg, ami mindig hiányérzetet hagy bennem.

Temérdek okunk van tehát, hogy belekezdjünk ebbe a romantikus hangulatú levelezésbe, és arról még nem is beszéltem, hogy te is külföldön vagy, én is külföldön vagyok, igy olyan sok élmény ér minket, amiket bűn nem leirni és nem közzétenni. Hadd lássa minden jó cimboránk Magyarországon (és egyre többen immár a nagyvilágban), hogy mi történik velünk!

Vágjunk tehát bele, kedves András! Kezdjük el a levelezést!

•••

 A múlt hétvégén Ausztriába mentünk. Gondolhatod micsoda öröm, hogy nem is terveztem, de idén mégis csak sikerült elmennem sielni, ráadásul nem is akárhova: a KuK-s fényűző hangulatú Zell am See-be, amit most is, hogy leirok, szinte érzem a bársony simogatását: elképesztő luxuskörülmények vannak a városban és a siterepen, gyönyörű a táj is. A Schmittenhöhe nevű hegyen láttunk egy emléktáblát, ami arról emlékezett meg, hogy a jó öreg Ferenc Jóska őfelsége egy éjszakát a hegyen töltött a hegycsúcs közelében felemelt menedékházban (ma már hütte és wellnesshotel...)

Amúgy szórakoztató népek ezek a sógorok, főleg a hegyi osztrákok. Egyrészt ordit róluk, hogy van egy vidéki magyarosch bohém egyszerűség bennük, ugyanakkor olyan hihetetlen igényesség uralkodik minden vendéglátó helyen, hogy még a vécékefék is haptákban állva, tisztelegve várják a prózaibb körülményekhez szokott magyar ülepeket. Le voltam nyűgözve: az osztrák siparadicsom a legszinvonalasabb az eddig látottak közül!

Az este folyamán - úgy ahogy azt tavaly nyáron Poprádon is megtettük, ha emlékszel - ellátogattunk a környék legismertebb "wellnes palotájába." Csak 3 óránk volt rá, ami a temérdek részleg közül csak egyre, a profi szauna részre volt elegendő. Itt a nudizmus volt az úr, amibe mi, szégyenlős vidéki kezdők csak nehézkesen szoktunk bele... Volt köztünk egy lány is, aki inkább lelépett a nudi szaunák részlegéből, de ő nem akart kitárulkozni a vén osztrák öregurak előtt. Tudod, Poprádon sem volt szabad ruhástul a szaunába belépni (a fürdőruhákból kipárolgó anyagok miatt), de itt, a hegyi osztrákok nemcsak a szaunában, de a közös terekben és medencékben is meztelenkedtek, ahol nemhogy félhomály nem volt, de diszkivilágitásban mérhették össze a népek, hogy kinek mije van. Nincs mit szégyellnem, ezért a kezdeti szégyenlősséget elhagyva már én is önfeledtem rohangáltam a közös részekben, de ez nekem akkor sem természetes és soha nem is lesz az.

Képzeld, drága Andrisom, volt ott a wellness fürdőben egy magyar gazdasági menekült is: László a meztelenkedős rész felügyelője volt, és az egyes szaunákban óránként előadott "műsorok" mestere volt, amikor is egy vödör vizzel bejött, a benne lévő illatositott folyadékkal felöntötte és felhevitette a forró teret, majd vizes törülközőkkel áramoltatta a forró gőzös levegőt. Nem tudom, hogy jól láttam-e, de László lelkét bizony erőteljesen nyomhatta a frusztráltság és a sorsával való elégedetlenség: amikor a "show"-val végzett, nagyon büszke voltam erre az atyafira, mert ötven év feletti kora ellenére nagyon jól birta erővel a törülköző legyezgetést olyan mesterséges "időjárási" körülmények között, amit én ülve is alig birtam ki. Elégedettségemnek egy hangos magyar köszöntéssel akartam hangot adni, de a "Viszontlátásra!" orditó némaság volt a válasza. Biztos a rendkivül tisztelt tanári állását kellett odahagynia, és ezt siratta nap mint nap azzal, hogy a magyar köszöntésre nem reagált. Nem tudhatom...

  Erről a nudi wellnessről, meg az egyes szaunákban óránként megejtett felfűtési szertartásokról jutott eszembe, hogy olyan komoly szintre jutott el immár a testkultúra a nyugati civilizációban, hogy lassan templomi ceremóniákhoz hasonló ünnepélyességgel állnak hozzá a "hivők." A testünk egészségének már nagyon komoly, szinvonalas "templomokat" emeltünk, de a lelkünk egészségéről nem nagyon gondoskodunk. És itt nem feltétlenül a lelkek vallásos gondozására gondolok, lehet az éppen világi gondoskodás mondjuk a pszichológia keretén belül, de arra sem nagyon áldozunk. Mit szólsz?

 

 

Qui suis-je? Ki vagyok én?

2015.01.10. 20:32 bornemissza

 

Gondolatok a Charlie Hebdo elleni támadás kapcsán...

Egészen 2015. január 7-ig olyan volt az európai országok közélete, mintha egy nagyobb család két nagy csapatba tömörülve játszott volna activity-t. Ki viccesen, ki komolyabban, ki pedig elképesztően ízléstelen humorral hecceli a másik csapat tagjait a játék közben. Van aki komolyan veszi, és nagyon beleloholja magát a másik csapat heccelésébe, és van, aki kicsit távolabbról nézve csak röhög az egészen. A viták néha nagyon magas hőfokot érnek el játék közben, de tettlegességre senki sem gondol, hiszen mégiscsak egy család vagyunk. Ám egyszer, amikor a család magát viccesnek gondoló tagja a seggét és a péniszét mutogatja a másik csapatnak, fölkel a sarokból egy csak nemrég örökbefogadott családtag, és minden különösebb gond nélkül lepuffantja az önjelölt humorheroldot, mondván: „Na ez már tényleg nem volt vicces…”

Ilyenkor nem lehet adekvát reakcióról beszélni, ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy a család hibbant tagja rászolgált a sorsára. A családi összejövetelek már sosem lesznek olyanok mint régen. A családot érte támadás, belülről.

Charlie, bár vérrokonom, nehéz a szar humorával azonosulni, de ott van Ahmed, a másik örökbefogadott testvér, aki a testével próbálta védeni - sikertelenül - a hibbant provokátort. Ahmed visszaadta a reményemet is, mert látszik, hogy van sikeres örökbefogadás!

Je suis Ahmed.

charlie-hebdo-je-suis-ahmed_5183387.jpg

 

Rövid történetek 1.: Modern betlehemező mese

2015.01.01. 13:11 bornemissza

 

Tipikus karácsonyi történet

Hősünk az autópályán halad Németország felé. Gábor 35-40 éves lehet, és már évek óta Németországban dolgozik tetőfedőként. Jó munkája van, a saját vállalkozását építi, csak sajnálja, hogy itthon, Nyíregyházán sosem sikerült neki. Nem baj, mert odakint, Münchenben találkozott élete szerelmével, Emesével. Kint élnek, boldogok, 2 gyerekük van.

Most egyedül utazik az M3-ason, meglátogatta a szüleit, de mikor ezen az úton vezet egyedül, mindig eszébe jut az a különös este, amelyen és amit megelőzően annyi csodálatos dolog történt…

Emesével 5 éve találkoztak, de szerelem volt első látásra. Jóllehet mindketten sérülékenyek voltak, nehéz időszakon és sokáig tartó, komoly kapcsolaton voltak túl, már első pillantásra egymásba estek. Ezután egy nagyon szép, izgalmas és szenvedélyes ismerkedési időszak következett, amit egy megdöbbentő hír szakított meg 1 hónap után: Emese elmondta neki, hogy nagyjából 3 hónapos terhes, ő is csak aznap tudta meg. A gyermek apja Emese titokzatos előző párja, akibe elmondása szerint nagyon szerelmes volt, már közös jövőt terveztek, azonban közbeszólt a sors: a gyermek apját elütötte egy autó… Az abortusz lehetősége természetesen szóba sem jöhetett, Emese mindössze azért mondta el mindezt Gábornak, mert úgy tartotta fair-nek, hogy Gábor tudja meg elsőként.

Ezt követően – bár a vívódásról sosem mesélt Emesének – egy nagyon nehéz és hosszú héten át tartó gondolkodás után Gábor meghozta a döntést: nem tudja még hogyan alakul a kapcsolatuk Emesével, de biztos nem a gyermek miatt fognak különválni, és vállalja a gyermeknevelést is, hogy együtt lehessen szerelmével. Pedig haverjai nagyon cukkolták, hogy Emese biztos felcsináltatta magát, és hazudott a terhesség kezdetének idejével kapcsolatban, meg hogy még ha igazat mondott is Emese, most majd nevelheti más gyerekét, addig amíg az asszony megunja és más partnert talált magának. Gábor úgy érezte, hogy Emese angyali természetével ezek a dolgok, a hazugság meg a hűtlenség nem férnek össze, de persze az egy hónapos ismeretség és a helyzet egyedisége miatt megvoltak a kételyei és persze dolgozott benne a férfi büszkeség is…

Aztán egyszer csak, munka közben meglátogatta egy ismeretlen, de nagyon kedves nő, aki elmondása szerint Emese nagyon jó barátnője volt. Azért ment el Gáborhoz, hogy elmesélje, szegény MEsi mennyire maga alatt van a terhesség miatt, de leginkább amiatt, hogy teljesen odáig van Gáborért, és fél, hogy csak a gyermek miatt szakítanak. Gábor egyébként is hajlott már rá, de ez a találkozás végleg meggyőzte, hogy nincs helye a habozásnak: Emesét a gyermekkel együtt is szeretni fogja és ragaszkodik immáron mindkettőjükhöz! Nagyon furcsa volt, hogy később, amikor Emesénél rákérdezett van-e ilyen és ilyen barátnője (mivel sem azelőtt sem azután nem találkozott a nővel), Emese tanácstalanul széttárta karjait: ő bizony ilyen barátnőről nem tud…De ez most nem érdekes, mert minden jól alakult ezután!

Teltek múltak a hónapok, elérkeztek a 9. hónapba. Feszülten várták a baba érkezését, amit az orvosok nagyjából december végére, karácsony környékére jósoltak. Hogy még érdekesebb legyen a történet, Emese németországi biztosítási jogviszonyával baj volt, és úgy nézett ki, hogy Münchenben csak csillagászati összegért látják el a kismamát. Ha már úgy is haza kell menni, akkor elhatározták, hogy az otthoniakkal karácsonyoznak és Magyarországon szülik meg a gyermeket.

Elindultak tehát a hosszú, kb. 10 órás autóútra. A karácsonyra hazaigyekvő vendégmunkások áradata miatt azonban semmi sem úgy alakult, ahogy tervezték: minden létező dugóba belekeveredtek, és végül Nyíregyháza előtt az óriási hóvihar miatt a teljes autópályát lezárták, és Gáboréknak egy mindentől távollévő autópálya-pihenőben kellett vesztegelnie. Nagyon átkozták a hosszúra nyúlt útjukat, pedig szerencsésnek mondhatták magukat: az autópályán utazó sokszáz autósnak a nyílt pályán kellett éjszakáznia.

***

(Gábor most haladt el az akkori menedékük, az M3-as kálmánházi pihenője mellett, most még erősebben törtek elő benne az emlékek!)

***

A fiatal párnak nem volt elég mindez, Emese ugyanis elkezdett vajúdni, és az időjárás miatt se mentőautó se helikopter nem siethetett a segítségükre. Utolsó mentsvárként ott voltak azonban a benzinkútnál veszteglő kamionsofőrök: ezek a nagydarab, mogorva emberek, akik életük nagyobbik felét magányosan gályázzák végig, és általában semmit nem tesznek azonkívül, hogy vezetnek és éjszakai magányukban egyedül tévéznek és rádióznak, nagyon örültek, hogy végre egy csecsemő világrahozatalában segédkezhetnek a felszereléseikkel és a gépeikkel. A kamionosok összegyűjtötték a pokrócaikat és a legtágasabb kamionban pillanatok alatt fűtött szülőszobát rendeztek be. De nemcsak ez,hanem az is csodaszámba ment, hogy abban a pihenőben akadt el három orvos is: 3 libanoni orvosprofesszor, akik egy debreceni konferenciára tartottak. Mivel az ő családjaik nem ünneplik a karácsonyt, arra gondoltak, hogy a januári konferencia előtt megnézik maguknak az országot. Micsoda szerencse!

Odakint tombol a legszörnyűbb téli ítéletidő, a hóviharral egybekötött orkánerejű szél elvágta őket a szeretteiktől, a civilizációtól, mégis, olyan hamisítatlan karácsonyi hangulatot teremtett vadidegen emberek önzetlen együttműködése és a komplikációk nélküli szülés, hogy Gábor szeme sarkában mindig megjelenik egy könnycsepp, amikor erre az éjszakára visszaemlékezik. Mert ezen az estén a csillagok szerencsés együttállásának vagy a sorsnak köszönhetően csoda történt, ami visszaadta a cinizmusra hajló Gábor reményét az emberiségben. Azon az éjszakán – gondolta Gábor – egyszeri és megismételhetetlen dolog történt, és mintha csak vérszerinti szülője lenne, a saját gyermekeként nevelt kisfiúnak, büszke apaként vonja le a következtetést: az ő fia nagy dolgokat fog elérni.

És mindeközben arra gondol, hogy az ő történetük olyan egyedi, hogy biztos nem történt meg, és soha nem is fog megtörténni senki mással. Apai büszkesége miatt nem is sejti, hogy már réges-régen megírták az övékhez kísértetiesen hasonlító karácsonyi történetet…

***

nativity-scene-clip-art-7.jpg

süti beállítások módosítása