Gondolatok a Charlie Hebdo elleni támadás kapcsán...
Egészen 2015. január 7-ig olyan volt az európai országok közélete, mintha egy nagyobb család két nagy csapatba tömörülve játszott volna activity-t. Ki viccesen, ki komolyabban, ki pedig elképesztően ízléstelen humorral hecceli a másik csapat tagjait a játék közben. Van aki komolyan veszi, és nagyon beleloholja magát a másik csapat heccelésébe, és van, aki kicsit távolabbról nézve csak röhög az egészen. A viták néha nagyon magas hőfokot érnek el játék közben, de tettlegességre senki sem gondol, hiszen mégiscsak egy család vagyunk. Ám egyszer, amikor a család magát viccesnek gondoló tagja a seggét és a péniszét mutogatja a másik csapatnak, fölkel a sarokból egy csak nemrég örökbefogadott családtag, és minden különösebb gond nélkül lepuffantja az önjelölt humorheroldot, mondván: „Na ez már tényleg nem volt vicces…”
Ilyenkor nem lehet adekvát reakcióról beszélni, ilyenkor nem lehet azt mondani, hogy a család hibbant tagja rászolgált a sorsára. A családi összejövetelek már sosem lesznek olyanok mint régen. A családot érte támadás, belülről.
Charlie, bár vérrokonom, nehéz a szar humorával azonosulni, de ott van Ahmed, a másik örökbefogadott testvér, aki a testével próbálta védeni - sikertelenül - a hibbant provokátort. Ahmed visszaadta a reményemet is, mert látszik, hogy van sikeres örökbefogadás!
Je suis Ahmed.
