Kedves András!
A múlt héten vasárnap nagy dolog történt velem. Régóta terveztem és nagyon sokat jelentett, hogy sort tudtam keríteni rá: végre felnőttként is megkeresztelkedtem!
Mivel mikor erről előre szóltam, jól láthatóan mind Te mind pedig a családom konzervatívabb tagjai megijedtetek, jobbnak látom egy rövid levélben megnyugtatni a kedélyeket. Sokan érzitek úgy, hogy az elkeseredés vitt bele egy olyan dologba, amiből bajom származhat, de itt és most el szeretném mesélni a döntésem okát és a döntéshez vezető utamat. Ezek ismerete nélkül teljesen jogosan hihetnétek, hogy beszippantott egy szekta, de hogy ez korántsincs így, arról remélem e levelem megnyugtatóan meggyőz majd.
Szóval!
Mint tudod, már 2014 szeptember óta kint vagyok Barcelonában, és már akkor találtam egy angol nyelvű nemzetközi gyülekezet, amely az első pillanattól fogva befogadott és család helyett is családként tekintek rájuk azóta is. Mikor ideérkeztem, tudtam, hogy szükségem lesz egy olyan vallási közösségre, ahol számomra is érthető nyelven hallgathatom a prédikációkat, és az International Church of Barcelona (ICB) találkozóin mindig otthon éreztem magam. Az általuk képviselt szellemiség nagyon közel áll hozzám, nagyon nyitott és nagyon fiatalos. Minden találkozójukon, közös eseményükön több száz velem egy- vagy hozzám hasonló korú fiatal gyűlik össze, és sohasem valami ellenében igyekszik meghatározni önmagát, hanem a vidám hangulatú és mosolygós kisugárzásukkal egyszerűen mágnesként vonzottak hétről hétre.
Az elején volt bennem némi fenntartás amiatt, hogy ún. modern zenés, gitáros istentiszteleteket tartanak, de a tiszteletesek annyira jó, lendületes és megható prédikációkat tartanak, hogy minden egyes vasárnap katartikus élménnyel gazdagodva mentem haza. Ez a fajta árukapcsolás, ami összekötötte a kellemeset (felemelő prédikációkat) az akkor még idegennel (gitáros vallási zene), végül a modern zenés éneklést is megkedveltette velem, és mostmár önfeledten éneklem én is ezeket a modern dalokat!
Ennél a gyülekezetnél megtanultam, hogy ha igazán kivételes közösséget akarsz teremteni, akkor sosem mással szemben határozod meg magad, hanem igyekszel előre menni, irányt mutatni, és a lendületeddel magaddal húzni. Nem azt keresed, hogy mások miben és miért rosszak, hanem egyszerűen csinálod, teszed a jót. Az első olyan, mintha lenne egy régi, félelmetes kastély, egy magas, meredek hegy tetején, amelyet nehéz megmászni, nehéz hozzá csatlakozni, ráadásul a lőrésekből mindenkire lőnek aki nincs bent az erődben. A második viszont egy modern, új építésű sportkocsi, ami a menetszelével egész egyszerűen magával ragad és vonz mindenkit aki csak a közelébe kerül. Hát ilyen az ICB!
A közösség már az elején befogadott, kezdettől jól éreztem magam, így elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz, ebben a gyülekezetben jelentkezni fogok a "bemerítkezős" felnőttkeresztelésre.
Tudom, András, hogy megkeresztelt katolikusként mi jár a fejedben: "minek van szükség erre az egészre? Mit akarsz ezzel a külsődleges ceremóniával? Hiszen téged már megkereszteltek!" Gondolom, hogy ezt gondolod. Mivel Apával már lefolytattam ezt a vitát, vagy inkább kérdezz-feleleket, itt most idézem azt.
Apa még odahaza, Magyarországon rákérdezett, hogy most erre akkor miért van szükség, ha már egyszer református kereszténynek vagyok megkeresztelve. Válasz helyett én is kérdést tettem föl Apámnak: miért volt fontos neki, hogy újszülöttként meg legyek keresztelve? Amiért neki fontos volt, hogy a fia a keresztény hitben nevelkedjen fel, és egy ceremóniával is megerősítsék a fia hovatartozását, azért volt nekem is fontos, hogy az immár felnőttként meghozott döntésemet megerősítsem, és egy gyönyörű szertartás keretében megpecsételjem lezárjam azt a döntési folyamatot, aminek a végén eljutottam arra, hogy őszintén és minden korlátozás nélkül kimondjam azt: "KERESZTÉNY VAGYOK!" Mert hát keresztényeknek valljuk magunkat, de legtöbben nem is ismerjük a vallást, amihez tartozónak valljuk magunkat, vagy csak a szüleink miatt nem megyünk bele annak a feszegetésébe, hogy most akkor mit is hiszek, miben is hiszek. Pl.: nem hiszünk minden kétely nélkül abban, hogy Jézus valóban Isten volt; vagy nagyvonalúan megfeledkezünk a legfőbb parancsolatról, ellenségeink szeretetéről... meg ilyenek, pedig ezek a legfontosabb parancsolatok. És mi ezek teljes és megkérdőjelezhetetlen elfogadása nélkül valljuk magunkat kereszténynek?!
Én egész gyerekkoromban kutattam a vallási kérdéseket, kacérkodtam az iszlámmal, olvastam a Koránt, és kacérkodtam a Zen buddhizmussal is, aztán volt, hogy közeledtem az őseink hagyományaihoz (itt most bevallom Neked, hogy még az ősmagyarok pogány vallásának feltámasztásán, vagy egy teljesen új vallás alapításán is gondolkodtam sokat), de felnőtt fejjel beláttam, hogy volt már valaki, aki megalkotta az emberiségnek a tökéletes vallást: Jézus Krisztus. Itt Európában beleszületünk egy nagyszerű vallásba, egy nagyszerű kultúrába, ismerjük, hallottuk már az újszövetségi történeteket, de nagyon sokan nem is tudjuk, nem is gondolunk bele (vagy nem akarjuk elfogadni), hogy mekkora hihetetlen dolog történt 2000 éve: egy egyszerű galileai ács képében Isten meghirdeti nekünk a szeretet, a megbocsátás és a másokért való áldozatvállalás vallását. Ez a három jelző az, ami miatt (bár sokszor sokan sokféleképpen próbálták elferdíteni/meghamisítani,) Jézus tanításán kívül nincs még egy olyan vallás, amely ilyen tökéletesen szolgálja az emberiség harmonikus együttélését (azaz szolgálná, ha mindenki aki kereszténynek mondja magát, Jézus szerint is élné az életét). A szeretet követelménye minden vallásban ott van, de az ellenség és minden ember szeretetét csak Jézus kéri tőlünk. A megbocsátás is fontos erény szinte minden vallásban, de az ellenségünknek történő megbocsátást csak Jézus kéri tőlünk, illetve ha ennek eleget teszünk, akkor a mi bűneink is bocsánatot nyernek. Az áldozatvállalás parancsa pedig főleg a buddhizmustól különbözteti meg a kereszténységet, hiszen Buddha a megvilágosodása érdekében minden társadalmi kötelezettséget hátrahagyva csak a maga üdvözülésén dolgozik és ezt tanítja híveinek is...
A kereszténység nagyon magasra teszi a lécet, és ezért nincs még egy olyan vallás, amit ennyire sokan követnének szükségképpen tökéletlen módon.
Meghoztam tehát egy fontos döntést, de döntésem korántsem jelenti azt, hogy bárhova "beléptem" vagy bárhonnan "kiléptem" volna! Továbbra is reformátusnak tartom magam. És pünkösdinek, És katolikusnak. És anglikánnak. És közel érzek a szívemhez minden más keresztény felekezetet is, amit csak el tudsz képzelni. Mert hogy itt Barcelonában nyitottá váltam nemcsak a kereszténység minden felekezetére, de más vallásokra is: meggyőződésem, hogy minden vallás/felekezet Istenhez próbál szólni, és Isten üzenetét kívánja közvetíteni, csak más "nyelven." Az én "Isten-nyelvem" pedig akárhogy is tagadtam korábban, nem más, mint a keresztény "nyelv"! És remélem, hogy mindig olyan keresztény leszek, aki kellő nyitottságával más kultúrák és vallások felé, egyfajta ökumenikus szellemben képes arra, hogy egész egyszerűen a jó példa felmutatása által olyan vonzóerőt képezzen a vallása számára, ami örvényként szippantja be a még útkeresőket, mint amilyen én is voltam a múlt heti megkeresztelésemig!
