"Ennek így kellett történnie..."
Mintegy két hete fejezték be és adták át Tisza István szobrát a megújult Kossuth téren. Ahogy az már lenni szokott, sajtóközleményekből és az átadáskori jelenlétből és jelen nem létből megállapíthattuk, hogy melyik párt mit gondol Tisza személyéről: a Fidesz elnöke, Orbán Viktor minden kritika nélkül kiállt mellette, és nagyjából a Horthy-korszak narratívája szerint emlékezett meg a geszti grófról, az LMP jelenlétével fejezte ki, hogy nem utasítja el a szoborállítást, az MSZP viszont távollétével és sajtóközleményben jelezte, hogy Tisza István nem érdemel szobrot.
De milyen ember, milyen államférfi volt Tisza István? Egyáltalán jár-e neki az államférfi megnevezés? Jár-e neki szobor? Mit jelképez ő? És mit gondolunk ma az ő tevékenységéről? Erről szól ez a poszt.
*
Elvi kiindulópontként megpróbálunk választ adni arra a kérdésre, hogy általában kinek szabad és kinek nem ajánlott szobrot állítani? Erre a kérdésre a válasz csak negatív definícióban adható meg: nehéz lehatárolni, hogy kinek szabad; sokkal egyszerűbb a kérdésre úgy választ adni, hogy álláspontunk szerint kinek nem szabad köztéren emlékművet emelni.
Nem szabad szobrot állítani olyan személynek, aki:
- még elő személy,
- maga gyilkos vagy tömeggyilkos,
- aki gyilkos vagy tömeggyilkos rendszert szolgált, azzal azonosult, aki ilyen rendszert szóval, tettel vagy bármilyen módon támogatott,
- hazaáruló, (és mivel a közbeszédben ez egy könnyedén, különösebb megfontolás nélkül osztogatott jelző, legyen itt egy konkrétabb meghatározás), vagyis aki aktívan és szándékoltan hozzájárult Magyarország katonai megszállásához, illetve aki a megszállók által ránk erőszakolt rendszert bármilyen formában kiszolgálta,
- aki fontos történelmi események kapcsán nem tett tanúbizonyságot emberi, államférfiúi nagyságról,
[- a lista nem kizárólagos, nyitottak vagyunk további megszorításokra is...]
Tisza István egyik csoportba sem illik. Nem élő személy már, nem volt sem gyilkos, sem tömeggyilkos, és ilyen rendszert sem szolgált, nem volt hazaáruló, és álláspontunk szerint többször is tanúbizonyságát adta emberi nagyságának (a háború elutasítása, majd elkerülhetetlenségének és sorsfordító jellegének felismerése után támogatása, az ellene megkísérelt és elkövetett merényletekkel szembeni dacos helytállás, stb.).
A fenti felsorolásból szándékosan kihagytuk azt a megszorítást, miszerint "nem lehet szobrot állítani olyan személynek, akinek a megítélése kapcsán nincs széleskörű társadalmi konszenzus." Ez a meghatározás egyrészt általános és megfoghatatlan, másrészt a mércét nem abszolút erkölcsi követelményekhez igazítja, hanem a megragadhatatlan "kisebbség" vétójának hiányához (egyáltalán mekkora kisebbség kell ehhez? elég 10 fő? egy klub is?). Ezzel nehéz vitatkozni, így amennyiben a társadalom egy csoportja elutasítja egy személy emlékművét, fontos, hogy ehhez egy olyan érvet társítson, ami meggyőzheti a többséget is.
*
A fenti elvi kiindulópont tisztázása után térjünk a tárgyra, és próbáljunk meg a fent említett elutasító "kisebbség" kifogásaira választ találni. Ki volt Tisza István? Mik a legtöbbször elhangzó bírálatok Tisza tevékenysége kapcsán?
1. Antidemokratikus és az ún. "progresszió" ellenfele volt-e Tisza István? Ha igen, akkor mennyiben volt kiemelkedően antidemokratikus az egykorú kormányfőkhöz/államfőkhöz képest?
Igen, mai mércével mérve mindenképpen antidemokratikus volt Tisza, és az ún. "progressionak" is kérlelhetetlen ellenfele volt (bár megfigyelve a "progressio" akkori képviselőit, és azok később, 1918/19 fordulóján bemutatott teljesítményét, az egykori haladáspártiak teljes elutasítását egyáltalán nem lehet Tiszának felróni). A geszti gróf antidemokratizmusa a kortársak bírálatai alapján döntően kettő kérdés köré csoportosítható: a) Tisza az egész pályája folyamán ellenezte az általános, egyenlő és titkos szavazati jog bevezetését, illetve b) számos, mai szemmel is igaztalan bírálat érte őt az 1904-ben módosított házszabály miatt.
Az általános választójog az első világháborút megelőzően egyáltalán nem volt magától értetődő, és elutasítása sem volt kivételes jelenség. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyetértünk a választójog korlátozásával, de a tisztánlátás végett fontos belátni, hogy ettől a dualizmus Magyarországa nem volt sem különösebben elnyomó sem diktatórikus. Többek között az Egyesült Királyságban is csak 1918-ban vezették be az általános választójogot. Ennek ismeretében Tisza Istvánon a mai mércéknek megfelelő demokratizmust elvárni nagy túlzással olyan, mintha Szent Istvántól vagy Bocskai Istvántól is az általános szavazati jog támogatását és megvalósítását várnánk el.
A másik, a korban felkapott ügy az 1904-es ún. "zsebkendőszavazás" volt, amikor Tisza jelzésére a kormánypárti képviselők megszavazták azt a házszabályt módosító határozatot, amely korlátok közé szorította az Országgyűlés munkáját egyébként lehetetlenné tevő technikai obstrukciót. Ezzel (úgy ahogy azt egy mai demokráciában is elvárnánk) helyreállította a parlamentarizmust, és lehetővé tette azt, hogy a többség éljen mandátumával. Tisza ezen tettét a kortársak mélységesen elítélték és a magyar függetlenségen ejtett hatalmas csorbaként tekintettek erre, mai szemmel viszont belátható: Tisza célja pusztán a magyar Országgyűlés tekintélyének a helyreállítása volt.
2. Antiszemita volt-e Tisza István?
Nem, semmiképpen sem. Igaz, hogy ilyen vádak nem is hangoznak el Tisza kapcsán, viszont fontosnak tartjuk kiemelni, hogy Tisza István személyében a jobboldal egy olyan államférfit választott magának példaképül, aki a 20. század sok meghatározó, jobboldali személyével (Teleki Pál, Horthy Miklós, és még sorolhatnánk) ellentétben nemhogy antiszemita nem volt, de inkább filoszemitának tekinthető. Őszintén támogatta az asszimilálódni kívánó zsidóság beilleszkedését a magyar polgári társadalom bővülése és annak érdekében is, hogy a nemzetiségi területeken lévő nagyobb városok magyar nyelvű többségét is biztosítsa ezáltal. Ma úgy mondanánk: belátta annak a nemzetstratégiai jelentőségét, hogy a vidéki zsidóság beilleszkedésével biztosítható a magyar többség a Kárpát-medencében.
3. A magyarországi nemzeti kisebbségek erőszakos asszimilációját akarta/segítette-e Tisza István?
Nem. Tisza ugyan ellenezte a nemzetiségek merev különállását, ellenezte nemzetiségi pártok alakulását és tevékenységét, illetve az erős és egységes Magyarország érdekében kívánta a nemzetiségek beilleszkedését/asszimilációját a magyar politikai közösségbe, de ezt sosem erőszakos eszközökkel sürgette. Kívánta tehát, hogy asszimilálódjanak ezek a kisebbségi közösségek, de elképzelése szerint ezt a folyamatot nem volt érdemes erőszakos eszközökkel felgyorsítani, mert az csak nagyobb ellenállást váltott volna ki a nemzetiségekből.
A korszak magyar elitje sokféleképpen gondolkodott erről a kérdésről, de Tisza e tekintetben kifejezetten mérsékeltnek számított a magyar véleményvezérek között. Például a horvát vasút szolgálati nyelve körüli vitában a horvátok mellett foglalt állást, elutasítva a magyar nyelv használatát erőltető magyar szélsőségesek álláspontotját. A nemzetiségekből nagy felháborodást kiváltó lex Apponyi például akkor került be a magyar Corpus Iuris-ba, illetve a dualizmus korának legsúlyosabb nemzetiségellenes atrocitása, a máig tisztázatlan ún. csernovai tragédia is akkor történt, amikor Tisza István kényszerű visszavonultságban élt geszti birtokán, és nemhogy kormányfő nem volt, de jelentős vezető pozíciót sem töltött be.
A fentieken túl Tisza - igaz, némi külpolitikai nyomásra - hajlott arra, hogy a Román Nemzeti Párttal megegyezzen, amely miatt az egykorú magyar szélsőjobbtól (ha lehet egyáltalán a 20. század elején ilyenről beszélni) kemény kritikákat kapott.
Tisza tehát következetesen a népek közötti békés együttélés pártján állt, igaz, ha ez hosszútávon megvalósulhatott volna, az minden bizonnyal a magyar érdekeket és az asszimilációt szolgálta volna. Azt mindenesetre semmiképpen nem lehet elmondani Tisza Istvánról, hogy a nemzetiségek erőszakos asszimilációját kívánta volna.
4. Akarta-e az I. világháborút Tisza István?
A téves baloldali vélekedés szerint Tisza kívánta, akarta az I. világháború kitörését, és hódító céljai voltak az első nagy világégés sikeres megvívása esetére.
Ezzel ellentétben a szarajevói merényletet után Tisza István volt az egyetlen vezető az Osztrák-Magyar Monarchiában, aki a legvégsőkig ellenezte olyan ultimátum küldését Szerbiának, amely egyet jelentett volna a háborúval. Pontosan látta, hogy a Szerbia elleni hadüzenet egyet jelent majd Oroszország hadüzenetével, ami a Monarchia számos ellenségét beavatkozásra fogja sarkallni; így szerinte Európa-méretű konfliktus fenyegetett. Egy ilyen nagyméretű háborúra a Monarchia sem hadserege állapotát tekintve, sem pedig diplomáciailag nem volt szerinte felkészülve, megbízható szövetségese kevés, ellensége viszont sok volt. Végül azonban, Németország támogatásának biztos tudatában Tisza beleegyezett a hadüzenettel felérő ultimátum elküldésébe, és azt követően Tisza teljes mellszélességgel támogatta a háborús erőfeszítéseket. Tudta, hogy a háború elkerülhetetlen, és a történeti Magyarország területi épsége csak a Monarchia és a központi hatalmak sikere esetén maradhat meg.
Területi igénye Magyarországnak senkivel szemben nem volt és Tisza szerint nem lett volna szerencsés az sem, ha a Monarchia újabb területeket annektál, mert az csak tovább rontaná a magyarság számarányát és érdekérvényesítő képességét a Birodalmon belül.
Tisza tehát sem agresszor, sem pedig imperialista hódító nem volt.
5. "Gyilkos" volt-e Tisza, vagy a Tisza által szolgált dualizmus rendszere?
A dualizmus rendszerét sok kritika érte, de olyan vádat, hogy gyilkos és erőszakos elnyomó rendszer lett volna, még a legvonalasabb marxista történészektől sem lehetett hallani. Mindösszesen azért lehet indokolt e kérdés tisztázása, hogy a szoborállítás negatív kritériumai közül a legfontosabbat egyértelműen kizárhassuk.
A dualizmus rendszerére a kirívóan erőszakos karhatalmi intézkedések nem voltak jellemzőek. A fent említett csernovai tragédián kívül a másik emberéletet követelő atrocitás az ún. 1912-es fekete csütörtök volt, amely során 6 tüntető vesztette életét. Bár sajnálatos, ha akárcsak egy ilyen eset is történik bármely országban, azt fontosnak tartjuk tisztázni, hogy a korban sajnos előfordultak más országokban is az emberéletet követelő sortüzek.
A csernovai tragédia kapcsán már említettük, hogy Tisza annak idején semmilyen vezetői pozíciót nem töltött be, és ez annyiban igaz a fekete csütörtökre is, hogy Tisza Istvánt azokban a napokban választotta meg az Országgyűlés házelnöknek. Sem kormányfő, sem miniszter nem volt tehát.
6. Felelős volt-e Trianonért közvetve vagy közvetetten Tisza István?
Ez talán a legösszetettebb kérdés mind közül. Álláspontunkat a Bibó István által írt Eltorzult magyar alkat - Zsákutcás magyar történelem c. esszére alapozzuk.
Ebben az írásában Bibó amellett érvel, hogy a magyar nemzet történelmi sorsfordulók során hozott rossz döntései, rossz helyzetfelismerése és helyt nem állása (I. világháborút követő forradalmak, Trianon, holokauszt, a nácik elleni ellenállás hiánya) hátterében az elitnek (arisztokrácia, kevés polgárosodottabb csoport) a kiegyezés/dualizmus, ill. később a kiegyezéshez/dualizmushoz hasonló őszintétlen rendszerek (Horthy-korszak) melletti elköteleződése áll. Az őszintétlen rendszerek melletti elköteleződés azzal a következménnyel járt, hogy a) egyrészt nagyon egyszerű fogalmakról (függetlenség, szabadság) nem lehetett őszintén, nyíltan beszélni, b) másrészt az előbbiek miatt az elit utánpótlásában egy olyan kontraszelekció alakult ki, amely elősegítette az ún. "hamis realisták" előtérbe kerülését és a lényeglátók margóra szorulását, hiszen az elit részévé csak azok válhattak, akik az a) pontban említett hazugságokat elfogadták, illetve akik ezeken a lényeges kérdéseken túlléptek.
Tekintettel arra, hogy az ország és az elitje ezen lényeges hazugságokat (pl. "a kiegyezés jó kompromisszum volt") ignorálta, ezért képtelen volt a valóságot felismerni és szembenézni azzal például, hogy Kossuthnak mennyire mélységesen igaza volt amikor azt írta: a kiegyezéssel a magyarok a már halálraítélt Monarchia mellett köteleződtek el a világ közvéleménye szemében, és hogy amikor eljön az ideje a Monarchia felszámolásának, akkor a történelmi Magyarországot ugyanabba a sírba temetik mint a Habsburg Birodalmat, és ekkor "lesz cseh, román és szerb légió, csak magyar nem lesz!"
Mi egyetértünk ezzel a helyzetelemzéssel. A kiegyezés olyan helyzetben született, amikor a magyar elit anyagilag megtört (jobbágyfelszabadítás), és a Monarchia kettő vesztes háborún volt túl. A magyar hangadók abból a később tévesnek bizonyult előfeltevésből indultak ki, hogy a) a Habsburg Birodalom külpolitikai szükségszerűség a kelet-közép-európai hatalmi egyensúly megteremtésében, így megkerülhetetlen jelenség, ill. b) a történelmi Magyarország területi épsége csak a Habsburg Birodalom keretein belül őrizhető meg. Ezek talán igazságok voltak a kiegyezés idején, de később egyértelműen megcáfolták őket a későbbi események.
Amikor ugyanis a Balkánon a török hatalom visszaszorult, egyre másra jöttek létre olyan nemzetállamok, melyeknek a Monarchia területén élő tekintélyes számú honfitársukra tekintettel területi igényük volt Ausztria-Magyarországgal szemben. Ahogy a balkáni nemzetállamok mérete és területi igénye nőtt, úgy vált a Monarchia egyre inkább egy acsarkodó szomszédokkal körülvett méretes prédává, amely a léténél méreténél fogva lehetetlenné tett mindenféle, a központi hatalmak számára megbízható szövetségesi rendszer kiépítését. Az első világháború előestéjén a Habsburg Monarchia egy hatalmas sebbé kezdett hasonlítani, amelynek a léte majdnem minden szomszédjának fájt, és a gyógyulást csak az jelenthette, hogy a területét felosztják a szomszédok között. Ilyen körülmények között a központi hatalmak gyakorlatilag már 1914-ben elvesztették a háborút, mert egy láthatatlan antant gyűrű vette körül, amely a háború előrehaladtával egyre szorosabbá vált: 1915-ben belépett Olaszország, 1916-ban Románia...
Magyarország trianoni tragédiáját nem a nemzetiségek elnyomása, és agresszív asszimilációja okozta, nem ezt bosszulta meg a világ a Nagy-Trianon kastélyban, hanem azt, hogy elköteleztük magunkat egy olyan birodalom mellett, amely felett eljárt az idő, és halálra ítéltetett legkésőbb 1917-ben.
És itt térünk vissza Tiszához, aki a Bibó esszé kategóriái közül a hamis realisták közé illeszthető be. Tisza - elfogadva a kiegyezés hazugságát - egy olyan őszintétlen rendszert tartott fenn, amely elkötelezte magát a vesztes Habsburg Birodalom mellett, és mindent alárendelt az álláspontja szerint a magyarság érdekeit és megmaradását szolgáló dualizmus fenntartásának: antidemokratikus választójog, szisztematikus választási csalások, a kiegyezés rendszerellenzékét jelentő függetlenségpártiak ellehetetlenítése, stb. Érthető Tisza álláspontja, és ha máshogy alakul a világháború menete, valamilyen csoda folytán sikerül megakadályozni Románia, Olaszország hadbalépését, akkor most máshogy beszélnénk róla. Az ő stratégiája győztes is lehetett volna, és ne feledjük, hogy a magyarság megmaradásáért küzdött. De sajnos ezek a kérdések történelmietlenek, az események nem Tiszát igazolták.
És ez az a pont ahol ki kell emelnünk Tisza István emberi nagyságát. Ő az élete végén felismerte a fenti folyamatokat, a Monarchia fenntarthatatlanságát, és tisztában volt azzal, hogy a vesztes világháború annak a rendszernek a kudarcát és bukását jelentette, ami egy volt ővele. Álláspontunk szerint ezért vállalta tudatosan a Gondviselés által neki kirótt sorsot, és ezért adta meg magát ellenállás nélkül az életére törő katonáknak. Bizonyos tekintetben olyan halált halt, mint Petőfi: mindketten tudatosan vállalták a halált, mert nem akartak abban a rendszerben élni, és állásfoglalásukat tekintve nem is élhettek olyan rendszerben, amely a bukást követően feltartóztathatatlanul következett...
*
Záró gondolatok: állítsunk-e szobrot Tiszának és ha igen, milyet?
Summa summarum: Tisza István megérdemli, hogy szobrot állítsanak az emlékének. Megérdemli, mert legkésőbb a halála napján méltóvá vált arra, hogy megemlékezzünk az életéről, az országért tett erőfeszítéseiről és a halálával kimondatlanul is kimondott önbírálatáról. Tisza szembenézett a múltbeli rossz döntéseivel, és fontos, hogy mi is így tegyünk.
A szembenézés pedig szimbolikus értelemben azt jelenti, hogy a kiegyezés egyenes ági folytatását jelentő Horthy-korszak szimbólumrendszerét nem újítjuk fel, ha úgy tetszik: nem restauráljuk sem a Horthy-korszakot, sem pedig a szobrait! És akármennyire is egyetértünk azzal, hogy a Kormány szobrot állít Tiszának, nehéz azonosulni egy olyan szoborral, amely jelképrendszerében egy az egyben átveszi a Horthy-korszakban felállított szobor narratíváját (a szobor tetején található oroszlán a nagy államférfi, akit fojtogat egy kígyó, amely feltehetően a hazaáruló baloldal intrikáját hivatott jelképezni), sőt, nem is cizellál, hanem lemásolja a korábbi szobrot.
(A Kossuth téri Tisza-emlékmű régen és...)
(a Kossuth téri Tisza-emlékmű most)
Mi tehát egyetértünk egy fővárosi Tisza-szobor felállításával, de mindenképpen más üzenettel és más szimbolikával, amely kifejezi Tisza István megítélésének összetettségét, valamint a szembenézést trianoni tragédia valódi okaival, a kiegyezéssel létrehozott dualizmussal és a Habsburgok melletti elköteleződéssel.
