Kárpátok Syrenaja

Ahogy mondani szokták, nincs annak szíve, aki kamaszkora végén és ifjúfelnőtt kora elején nem ábrándozik a kommunizmusról vagy legalább szocialisztikus/egalitárius jellegű utópiákról, de biztos, hogy nem nőtt be a feje lágya, ha felnőtt korában még mindig ezekről ábrándozik, és nem felejti el őket…

Nem tudom, hogy az én „fejem lágya mennyire nőtt be”, de az biztos, hogy tizenéves koromban sokat kalandoztam gondolatban spanyol polgárháború csataterein, és mindig azon fantáziáltam, hogy a 21. században hol tudnék én is ilyen hősiesen küzdeni egy nép szabadságáért, a szocializmusért. Persze, idősebb és komolyabb lettem azóta, és igyekeztem még többet olvasni nemcsak a spanyol polgárháborúról, de a létező kommunizmusról is. A sok olvasmány- és valós életélmény engem is kiábrándított nemcsak az egalitárius ideológiákból, de a spanyol polgárháború köztársaságpárti harcosaiból is. Nekem ehhez évek kellettek, de ha Orwell lettem volna, és ott lettem volna Spanyolországban a harcok idején, akkor elég lett volna mindösszesen fél év. A Hódolat Katalóniának ugyanis egy nagy kiábrándulás vagy inkább egy nagy kijózanodási folyamat kezdetének a lenyomata, amely folyamat végén Orwell eljut először az Állatfarmig, majd az 1984-ig. Orwellt ennek a nagy kijózanodásnak hála nem a ’30-as években szocialista szellemben írt riportjairól, hanem a kommunizmussal és mindenféle totalitarizmussal leszámoló korszakos regényeiről ismerjük.

A létező kommunizmus, és az életemben tapasztaltak hatására ma már más a viszonyom a spanyol köztársaságpártiakhoz, de minden baloldali ideológiához és még az ún. "fasisztákhoz" is. Mi itt Magyarországon ugyanis pontosan jól ismerjük a következményeit egy győzedelmeskedő és sikerrel berendezkedő kommunista diktatúrának, de még a szellemi utódaik munkásságát is megtapasztaltuk, így első kézből jelenthetjük ki: talán jobban járt szegény Spanyolország, hogy a testvérháborút követően a két véresen komoly totalitárius rendszer közül a hosszabb távon kevésbé káros jobboldali szélsőség győzött. Mondom: talán! Még mielőtt bárki „fasisztának” bélyegezne…

Ez ugyanis a másik jelző, ami nem hagy nyugodni a spanyol polgárháborúval kapcsolatban, hiszen hazánkban ez a fogalom/jelző is sokat kopott: olyan sok és sokféle konzervatív, de demokratikus elköteleződésű emberre használták, hogy jelentősen inflálódott a jelentése. Innen Magyarországról nézve tehát nagyon nehéz állást foglalni, hogy melyik oldal volt a „jó” oldal a polgárháborúban, viszont számomra ma már egyáltalán nem egyértelmű, hogy a kommunisták/köztársaságiak lettek volna a jók!

De minek hatására jutott el Orwell odáig, hogy „az egyik legszomorúbb felismerés, amire ennek a háborúnak a hatására jutottam, hogy a baloldali sajtó egy az egyben ugyanolyan hamis és hazug, mint a jobboldali.”   (Orwell: Hódolat Katalóniának, I. függelék, korábban V. fejezet)

Nagyon érdekes visszatekinteni a mű elején uralkodó lelkesült hangulatra úgy, hogy már végigolvastuk az egész írást. A „Hódolat” eleje még arról szól, ahogy minden rossz felszerelés ellenére, milyen sok lelkes önkéntes jelentkezik Barcelonaban azért, hogy a köztársaság oldalán harcolhasson. Érkeznek Franciaországból, Belgiumból, Angliából, de még az akkor fasiszta uralom alatt álló Németországból és Olaszországból is harcosok, de semmi reményük nincs arra, hogy a frontra érkezve egy normális puskával vagy megfelelő számú lőszerrel lássák el őket. Mint később kiderül, ez nem feltétlenül veszélyezteti az életüket, hiszen a legtöbb frontszakaszon nem is folytak intenzív harcok. Az esetek többségében a legaktívabban, a nap minden órájában használt „fegyver” a megafon volt, amivel válogatott ocsmányságokat és ideológiai maszlagokat (hazugságokat) kiabáltak a front másik oldalára, hogy dezertálásra bírják az ellenfél megtévesztett hitt kiskatonáit.

Georges Kopp, Orwell felettese szájából hangzik el a spanyol polgárháború frontszakaszainak többségét legjobban jellemző mondat: „Ez nem is háború… ez egy nevetséges operadarab alkalmi halálesetekkel…” (G.O.: Hódolat Katalóniának, III. fejezet). 

Orwellt azonban sem a látszatháború, sőt, az ennek ellenére nagyon is kimerítő állandó őrjáratok és eredménytelen lövöldözések sem ábrándították ki, lelkesedése csak a barcelonai pihenőidején tapasztaltak miatt szűnt meg. Orwell még 1936 decemberében érkezett meg először Barcelonaba azzal a szándékkal, hogy riporterként elsőkézből származó információi alapján őszintén beszámoljon a köztársaság önvédő harcairól. Semmi komolyabb politikai „képzettségnek” nem volt birtokában, pártnak korábban nem volt tagja, így kicsit "mint Pilátus a credóba", úgy csöppent Orwell is a szerteágazó politikai mozgalmak bonyolult spanyolországi (katalóniai) hálójába. Mivel kapcsolatai szegényesek voltak, végül a legjelentéktelenebb POUM milíciában kötött ki, aminek később nagy jelentősége lesz.

George Orwell 1937 májusában, immáron a frontról érkezett újra Barcelonaba, ahol már nem forradalmi lelkesültséggel szembesült, hanem azzal, hogy az élet visszatért a régi kerékvágásba. Korábban mindenki tegezte a másikat, vagy elvtársaknak szólították egymást az emberek, nem volt borravaló, az egyházakat feldúlták, a hotelekben pedig szó sem lehetett fényűzésről, a szegényeket kellett ellátniuk. 1937 májusára azonban mindez megváltozott, az emberek újra senornak és senoranak szólították egymást, a hotelek pedig újra a felső tízezer kényelmét szolgálták. Orwell számára ez kész arculcsapás volt, úgy érezte elárulták a „forradalmat”. Szintén kiábrándító volt az is, hogy az egyes baloldali pártok vagy pártocskák és mozgalmak között olyannyira elmérgesedett a viszony, hogy a komolyabb tömegverekedések elkerülése érdekében a május 1-i felvonulásokat le kellett fújni. A szerencsétlenséget viszont így sem tudták megelőzni, mert másnap, május 2-án megkezdődtek az utcai harcok annak érdekében, hogy a rendkívül népszerű anarchista és szélsőbaloldali mozgalmak kezéből kivegyék a hatalmat (néhány kulcsfontosságú épületet, mint pl. a Placa Catalunyan található telefonközpontot az anarchista szakszervezetek szabályos fegyveres megszállás alatt tartották, így érthető módon csípte a kormányzat szemét a párhuzamos hatalom jelenléte).

Könnyű belátni, hogy sem a május 2-i események előtti, sem pedig az azutáni helyzet nem kedvezett a köztársaságnak. Teljesen egyértelmű, hogy nem lehet eredményesen hadakozni, ha a hatalom nincs egy egységes és erős kormányzat kezében, ha előfordulhat olyan helyzet, hogy az egyes pártok és mozgalmak saját fegyveres erőket tartanak. Viszont az is vitathatatlan, hogy egy polgárháborús helyzetben nehezen megengedhető egy kisebb belső polgárháború lefolytatása az egyébként szövetséges pártok között. Meggyengít és megoszt, végső soron pedig mindenképpen vesztesként jön ki a tovább osztódó fél…

Meglepő, hogy ilyen hátországgal a köztársaság elvesztette végül a polgárháborút?

Orwell lelkesedése azonban még ekkor is bírta volna, hiszen a frontra is visszament harcolni. A fronton viszont életveszélyesen megsérült (nyaklövést kapott, amit nem is tudom, hogyan lehet egyáltalán túlélni), így újra Barcelonaban kötött ki, ahol ezúttal viszont már azzal szembesült, hogy politikai ellenséggé nyilvánították, és úgy üldözik, mint egy fasiszta kémet. Ennek az oka a következő volt: a szovjet katonai támogatás miatt a katalán kormányzatra nehezedő kommunista befolyás egyre erősödött, így szovjet katonai tanácsadók a Szovjetunióban már korábban megkezdett antitrockista boszorkányüldözést kiterjeszthették Spanyolországra is. A politikai támadások célkeresztjébe az a POUM került, amely a legjelentéktelenebb szervezet volt, így csekély ellenállásra lehetett számítani, viszont vezetője korábban valóban Trockij híve volt. Kézenfekvő volt tehát a szovjet katonai tanácsadók választása. Történetünk szempontjából ez azért érdekes, mert Orwell is e szervezet tagja/milicistája volt, így a POUM megbélyegzése az ő megbélyegzését is jelentette.

A barcelonai üldöztetés során Orwell a saját bőrén tapasztalhatta meg a kommunista erkölcsöt, a munkásököl erejét és a sztálini hatalomgyakorlás mikéntjét, és ekkor értette meg, hogy az ún. „proletárdiktatúra” a fennmaradása érdekében milyen viszonyt alakít ki az igazsággal, mennyire törekszik a valódi bűnösök megbüntetésére és a valódi ellenség üldözésére. Semennyire… Persze, 1937-ben már több mint 140 évvel túl voltunk a francia forradalom véres tanulságain, de furcsa mód a 20. század ’30-as éveiben is az újdonság erejével hatott (és hányszor fog még az újdonság erejével hatni…), hogy a forradalom előbb-utóbb a saját gyermekeit falja fel, és amikor már minden valódi politikai ellenséget kiirtottak vagy elüldöztek, akkor megkezdődik a politikai ellenségek kreálása. Mert ez tartja fenn a forradalom lendületét, ez a forradalom üzemanyaga: a félelem, a gyanakvás és a harc a belső ellenség ellen!

Az egész barcelonai POUM-ellenes leszámolásban az a legszomorúbb, hogy a köztársaságpártiaknak lett volna sokkal jobb dolga is, mint nemlétező ellenségeket kitalálni és azokat üldözni. Franco folyamatosan erősödött, egyre nagyobb területeket tartott az irányítása alatt, és élvezte a fasiszta Olaszország és Németország támogatását is. Erre a köztársaságpártiak nem tesznek mást, mint a legjobb és legbátrabb harcosaikat, a nemzetközi önkénteseket (akik sokszor otthoni kényelmes és békés életüket áldozták fel a köztársaságért) börtönözték be, kínozták halálra, vagy egész egyszerűen csak falhoz állították és eltűntnek nyilvánították őket. Orwell teljesen jogosan háborodik fel azon, hogy milyen értelmetlen dolog úgy meghalni, hogy az ember a fasizmus elleni harcban akarja az életét áldozni egy másik országért, ahol fasisztaként megbélyegezve egy kommunista börtönben hal meg.

A fentiek ismeretében talán nem csodálkozhatunk azon, hogy miért vesztett a köztársaság a Franco elleni harcban. A spanyol nép ugyanis feltehetően nem volt hülye: pontosan látták, hogy egyik totális rendszer rosszabb mint a másik, de a kommunistáknál még a kommunisták sincsenek biztonságban. Orwell a „Hódolat” végén elcsodálkozva lamentál azon, hogy hogyan lehet az, hogy Franco hátában, a Franco által már uralt területeken és a mórok lakta Marokkóban hogyhogy nem volt lázadás, gerillaharc vagy újabb forradalom. Hát talán azért, mert az emberek belátták, hogy a kommunistákkal sem lesz jobb nekik, de a fasiszták győzelmével legalább lezárul egy szörnyű testvérháború.

Az egész mű olvasásakor úgy éreztem, hogy Orwell borzasztóan jóakaratú hamisítatlan angol úriember és szilárd morális alapokon álló értelmiségi annak ellenére is, hogy „megátalkodott” szocialista. Amikor üldözik, akkor is folyamatosan az angol eredetű "Rule of Law" és "Habeas Corpus" elvekkel nyugtatja magát, mondván, hogy aki nem követett el semmit, azt nem lehet bebörtönözni csak úgy... Folyamatos benne a törekvés az igazság megragadására, és elfogadja, hogy nem lehet objektíven beszámolni semmilyen jelenségről, eseményről, mert minden embernek, a riporternek is megvannak a maga elképzelései, meggyőződései. Ő viszont törekszik az objektivitásra, és minden sora felkiáltás az olvasóhoz: elmondom a sztorimat, de vigyázat, én is ember vagyok, nem lehetek objektív! A „Hódolat Katalóniának” tehát a címe ellenére nem egy népről, nem egy régióról szól, hanem Orwell írói ars poeticájának egy nagy, izgalmas történetbe burkolt manifesztuma.  

Az ehhez a bejegyzéshez készített képek itt érhetőek el!

Már korábban megírtuk, hogy szeptember 11-e nemcsak Amerikában fájó emlék, hanem itt Katalóniában is. 1714. szeptember 11-én Bourbon V. Fülöp spanyol király és szövetségesei egy több mint egyéves ostrom után bevették Barcelonat, kivégezték és/vagy bebörtönözték az ellenállás vezetőit, és Katalóniát teljesen beolvasztották a Kasztíliai Királyságba, amit ezt követően már Spanyol Királyságnak hívtak. (A 'spanyol' eredetileg ugyanolyan kitalált szó volt, mint az Egyesült Királyság esetében a 'brit', mint "nemzetek feletti" fogalom). Az akkor már több évszázados hagyományokkal rendelkező katalán alkotmányt felfüggesztették, és megkezdték a spanyolosítást, a katalán nyelv és kultúra elnyomását, a katalánok beolvasztását a nagy spanyol birodalomba. Rendkívül hasonló módon ahhoz, ami a magyar történelemben az 1848/49-es szabadságharc után történt.

Hasonlóan a magyar nemzeti ünnepekhez nehezen hívható ünnepnapnak a 'La Diada' (vagyis 'A Nagy Nap'), inkább egy vegyes érzelmeket keltő emléknap, amelyhez egyszerre kötődik a kudarc élménye, de az is, hogy az immáron 300 évnyi elnyomatás ellenére a katalán nemzet továbbra is él, és a 21. századra elmondható, hogy erősebb mint valaha. A lényegében csak a fővárosból és külvárosaiból álló madridi mikrorégió után ez Spanyolország egyik legfejlettebb tartománya és a legtöbb világszerte ismert és sikeres spanyol márka/árucikk valójában katalán (pl.: FC Barcelona, Dalí, Gaudí, és még a "spanyol" autógyár, a SEAT is a Barcelonahoz közeli Martorellben van).  

Érthető hát, hogy a spanyol központi kormányzat inkompetenciáját és pazarló gazdaságpolitikáját megmutató válság óta egyre erősödnek a teljes függetlenséget követelő hangok. A józan és gyakorlatias katalánok mindig is tisztában voltak azzal, hogy a sikeres vállalkozásaiknak szüksége van a spanyol piacokra (mind Spanyolország többi régiójának, mind pedig a korábbi spanyol gyarmatbirodalom országainak piacaira) és ez akkor érhető el igazán, hogyha a „spanyol birodalom” részei maradnak. Éppen ezért sosem teljes elszakadást, hanem csupán minél teljesebb autonómiát követeltek idáig. Az Európai Unió tagjává váló jövőbeli katalán államnak ugyanis nem lesz szüksége Spanyolország piacaira és a Spanyolország nyújtotta diplomáciai érdekérvényesítő képességre. A rendkívüli mértékben eladósodott spanyol kormányzattól külföldről kikényszerített egyre fájóbb megszorítások viszont jelentős, és a többi spanyolországi régióhoz képest aránytalan áldozatokat követelnek: Katalónia tartomány a saját GDP-jének 16 %-át fizeti be a madridi központi kormányzatnak úgy, hogy semmit sem kap cserébe. Ez a 16 %-os GDP hiány a legmagasabb a spanyol tartományok közül, és egyáltalán nem arányos a régió fejlettségével, hiszen magasabb még a legfejlettebb Madrid hozzájárulásánál is.

A katalánok egészen addig ódzkodtak a teljes függetlenség gondolatától, amíg esély volt rá, hogy Baszkföldhöz hasonlóan Katalónia is jogosulttá válik egy ún. ’fiskális paktum’ megkötésére a központi kormányzattal. A lényegesen szélesebb körű, fiskális autonómiával is rendelkező Baszkföldnek joga van saját adókat kivetni és azokat beszedni, a központi kormányzat kiadásaihoz pedig csak a fiskális paktumban előírtaknak megfelelően köteles hozzájárulni. Így a Katalóniához hasonlóan fejlett Baszkföld GDP-jének mindössze 1-2 %-át fizeti Madridnak úgy, hogy nem kap cserébe semmit.

A katalán autonóm kormányzat (a Generalitat) elnöke, Artur Mas csak azt követően állt ki teljes mellszélességgel a függetlenség mellett, amikor a spanyol kormányfő, Mariano Rajoy egyértelműen elutasította a katalán fiskális paktummal kapcsolatos javaslatot. A fiskális paktum elutasítása mellett a madridi kormány oktatási miniszterének szavai, miszerint tevékenységének végső célja a katalán kisiskolások elspanyolosítása, csak tovább erősítette a függetlenségi mozgalmat: a spanyol kormányzat cinikus és erőszakos hozzáállása a népszerű mainstream politikai követelések közé emelte a teljes elszakadást.

A teljes függetlenség és elszakadás népszerűségének folyamatos növekedését mutatja az utóbbi évek nagy demonstrációin részt vevő tüntetők száma. 2010-ben kicsivel több mint egymillióan vettek részt a spanyol alkotmánybíróság azon határozata elleni tüntetésen, mely a katalán autonómia statútum lényeges rendelkezéseit helyezte hatályon kívül, és kimondta, hogy a katalán nem államalkotó nemzet. 2012. szeptember 11-én már másfél millió katalán követelte Katalónia elszakadását Barcelona utcáin, 2013. szeptember 11-én pedig majd’ 2 millióan fogtak össze és alkottak élőláncot egész Katalóniában a függetlenséget követelve.

Az idei, pontosan 300 éves La Diada célja már nemcsak az üres erődemonstráció volt, hanem a katalánok felkészítése és mozgósítása 2014. november 9-ére, amikor sor kerül az elszakadásról szóló népszavazásra. Barcelonaban a nyári vakáció szeptember 11-e körül ér véget, az emberek ilyenkor térnek vissza a hétvégi házaikból és térnek vissza a munkahelyeikre. Ezzel a monumentális demonstrációval, a Diagonál és Gran Vía sugárutak teljes hosszában összegyűlő, és hatalmas V-betűt (V mint Voluntat, Vote, és Victoria, azaz Akarat, Szavazat és Győzelem) formáló többszázezer tüntetővel a szervezők sikeresen hívták fel a katalánok és a világ figyelmét a novemberi népszavazásra.  

Ugyan nem lesz jogilag kötőereje a népszavazásnak, de a már most borítékolható függetlenségpárti győzelmet követően semmi sem lesz olyan mint régen. Egy egyértelmű függetlenségpárti eredmény birtokában a Generalitat elnöke valószínűleg egyoldalúan bejelenti Katalónia elszakadását Spanyolországtól, és azt követően egy-két napon belül kiderül, hogyan reagál az új helyzetre Madrid. Egyáltalán nincs benne a levegőben sem a fegyveres erőkkel történő megszállás, sem pedig a fegyveres ellenállás a katalánok részéről, viszont nem zárható ki, hogy Madrid a tekintélyvesztés elkerülése érdekében erőszakos úton „rendezi” a válságot. Nem zárható ki, de Spanyolország jelenlegi gazdasági helyzete, és hatalmas adóssága miatt amúgy is rossz nemzetközi megítélése, valamint EU tagsága miatt nehezen elképzelhető, hogy erre sor kerüljön.

Katalónia 300 év óta nem állt ilyen közel a függetlenséghez, és soha nem volt ilyen jó az esélye annak, hogy az önálló katalán állam valósággá váljon. Szintén idén ősszel 2014. szeptember 18-án kerül sor a skót függetlenségi népszavazásra is, és bár ott nem olyan egyértelmű a skótok elszakadási törekvése, mégis: e kettő népszavazásnak hála a Wilson által már 1918-ban kimondott önrendelkezési és népszavazási elv majd’ 100 év után először valóban megvalósulhat, és a kisebbségek önrendelkezése lassan reális követeléssé válik Európában.

De mit jelenthet ez nekünk magyaroknak? Egyértelműen kedvező fordulat, hogy a kisebbségek önrendelkezési joga az európai közbeszéd részévé vált, és a skót illetve a katalán népszavazásnak köszönhetően a nemzetállamok koncepciója meggyengült: a nyugat-európai nagyhatalmak is kezdik megérteni és talán komolyabban fogják venni a kelet-európai kisállamok különböző kisebbségi jogok tiszteletben tartásával kapcsolatos vitáit. Ugyanakkor nem téveszthetjük szem elől a tényt, hogy a határontúli kisebbségek számára jelenleg nem a teljes függetlenség, hanem az autonómia a cél, és az autonómiatörekvéseknek egyáltalán nem kedvez két olyan precedens, ahol a korábban autonómiával elismert kisebbség később a teljes elszakadást is kiharcolta.

Félő, hogy a jövőben a román és a szlovák kormány arra fog hivatkozni, hogy lám a skótoknak és a katalánoknak is megadták az autonómiát, de azoknak sem volt elég a kisujj, hanem az egész kar kellett nekik. 

Bizonytalan, ingoványos terep a jövőre vonatkozó előrejelzés/jóslás, így csak egy dologban lehetünk biztosak: november 9-e után sokkal okosabbak leszünk!  

A katalán nemzeti szimbólumokról itt olvashattok bővebben!

A bejegyzéshez készült képek itt tekinthetőek meg!

Az óvárost nagyjából két egyenlő félre osztja a Via Laietana, amelynek a neve magyarázatra szorul. A rómaiak előtti időkben Barcelona mai helyét a laietani nevű ibériai törzs lakta, így a katalánok vélt elődeinek a római időkre utaló Via Laietana utcanévvel állítottak emléket. Ez a széles sugárút választja el az előző levélben bemutatott La Ribera/El Born negyedet a mai napon bejárt Barrí Gótictól. A „gót város” a La Ribera/El Born negyednél régebbi eredetű, ezen a területen építették fel a rómaiak Barcino kolóniát (teljes római neve: Colonia Julia Augusta Faventia Paterna Barcino) Kr. e. 15-ben, és később a középkori városcentrum székesegyháztól királyi palotáig is itt épült fel.

A római kolónia közigazgatási központja, a fórum ugyanott helyezkedett el, ahol ma Katalónia tartomány és Barcelona város igazgatási központja van: a Placa Jaume téren. Ez a méretét tekintve közepes nagyságú tér tehát már mintegy 2000 éve játszik fontos szerepet Katalónia politikai életében.

A téren található két fontos épület. Az egyik a Generalitat de Catalunya, azaz a katalán tartományi autonóm kormány székhelye. Az épület homlokzatának csúcsán Katalónia védőszentjének, Sant Jordinak (azaz Szent Györgynek) tipikus sárkánydöfő lovasszobra van.

Érdekesség: Szent György legendája szerint főhősünk egy mélyen hívő keresztény harcos volt kappadókiából, a mai Törökország területéről még a római időkben. Volt egyszer egy város, amelynek védtelen lakosságát egy mérges sárkány terrorizálta. A sárkány csak akkor hagyott békét az embereknek, ha minden nap kettő juhot adtak neki. Ellenkező esetben a fenevad a város falairól mérges leheletével mérgezett meg többtucatnyi embert. Amikor azonban már fogytán voltak a juhoknak, akkor a király parancsára minden nap sorsot húztak, és a szerencsétlen fiút vagy lányt szintén áldozatul szánták a sárkánynak. A sorshúzás eredménye egyszer azonban a király lányára esett, de a király nem tudott mit tenni, a törvény törvény volt, a lánynak mennie kellett. Hogy történetemet rövidre zárjam: a lányt végül a véletlenül pont arra járó Szent György mentette meg, és a már súlyosan megsebesített sárkányt a városba kísérve még 20 ezer lelket is megtérített a keresztény harcos. Aki többre is kíváncsi, itt elolvashatja a teljes legendát.

Egyrészt azért is eshetett erre a szentre a választása Katalóniának, mert a kora középkori időkben, a katalán identitás kialakulásakor a mór kalandozók még a sárkányhoz hasonlóan el-elragadtak jószágokat és gyermekeket, a keresztények pedig méltán imádkoztak egy Szent Györgyhöz hasonló harcos megmentőért. Másrészt ebben a legendában benne van a középkori lovagi kultúra minden alapeleme (igaz hívő keresztény és kiváló harcos egy személyben, Krisztus bajnoka, és nem utolsó sorban a védtelenek és hölgyek megmentője), és van még egy nagyon fontos mozzanat: a királyra és a király lányára az általa meghatározott törvény ugyanúgy vonatkozik mint a város minden más polgárára. Ez a katalán szabadságért folytatott küzdelem örökké visszatérő célkitűzése és jelszava.

Szent György április 23-án halt meg, így ez lett Szent György Napja. Ez a nap Katalóniában nemcsak piros betűs jeles nap, de egyben ez minősül a katalán Valentin-napnak is, ugyanis a legendában történtekre utalva a férfiak ezen a napon rózsát adnak a nőknek, a nők pedig könyvet a férfiaknak. A könyvajándékozás ugyan nem a legendára utal, hanem két nagy íróra (Cervantes és Shakespeare), akik szintén április 23-án (!) hunytak el.

A másik fontos épület pedig az Ajuntament de Barcelona, azaz a barcelonai önkormányzat központja, a városháza. A városháza térre néző főbejárata mellett kettő, Barcelona történetében kiemelt jelentőségű személyiség szobra áll, mind a kettő valami olyan értéket szimbolizál, amely a városnak, mint a polgárok önkormányzatának fontos értékek. Az egyikük I. (Hódító) Jaume (azaz Jakab) király, a másik pedig Joan de Fiveller, a barcelonai Consell de Cent, azaz a Százak Tanácsának a tagja.

Érdekesség: I. (Hódító) Jaume ötéves korától volt a királya Aragóniának, és a középkorban ritka 68 éves kort megérve rendkívül hosszú időszakon keresztül uralkodott (1213-1276). Uralkodása nemcsak azért szép emlék a katalánoknak, mert Languedoc, Valencia és a Baleár-szigetek (Mallorca, Menorca, Ibiza, stb.) meghódításával megalapozta az Aragón királyság földközi-tengeri nagyhatalmi státuszát, hanem mert hosszú uralkodása a biztos gyarapodás időszaka volt, és művelt uralkodóként nagy támogatója volt a katalán írásbeliségnek és több irodalmi jelentőségű krónikát köszönhetnek neki a katalánok.

Joan Fiveller egy 15. századi városi tanácsos volt. 1410 körül a korábbi uralkodó ház kihalván új király érkezett Katalóniába. Ez az új király Kasztíliából (vagyis Spanyolországból) származott, ahol, mint a legtöbb európai királyságban, a király hatalmával szemben kevés korlát állt, adót pedig végképp elképzelhetetlen volt, hogy fizessenek. Barcelonaban azonban a hús után mindenkinek egy vectigal nevű forgalmi adót kellett fizetnie a városi tanácsnak, és az új király ezt elmulasztotta megfizetni. A Százak Tanácsa ezért kijelölte Joan Fivellert, hogy közölje a királlyal: a törvények mindenkire vonatkoznak, még a királyra is! A király dühöngött, Fiveller tanácsos élete nagy veszélyben forgott, de a király végül megfizette az adót. A történet magáért beszél: a ’rule of law’, vagyis a törvények mindenkire vonatkoznak szabálya fontos érték a katalán városnak, Joan Fiveller tette pedig fontos mérföldkő a katalán szabadságért folytatott küzdelemben.

Még csak a főterén járunk a városnak, de máris ennyi történet… A többi érdekességet és látnivalót egy újabb levélben fogom elmesélni!

Az ehhez a bejegyzéshez készült képek itt érhetőek el.

A mai levelem egy könnyed hétfői, óvárosi sétáról szól. Lévén, hogy ezen a napon minden múzeum és belülről látnivaló érdekesség zárva van, egy olyan útvonalat keresek, aminél elég mindent kívülről megcsodálni. Az útikönyvem ajánl is egyet a Barrí Gótic szép, de látnivalókban kevésbé gazdag részében (közigazgatásilag Ribera vagy Born a városrész neve).

Kiindulópontom a Carrer d’Ali Bei és a Carrer de Sant Pere utcák sarkán található Rafael Casanova-szobornál található. Még mielőtt mindenki megkérdezné, ez természetesen nem a nőcsábász Casanova szobra. A katalánok ezzel a szoborral nem a csábítás nagy művészének, hanem a már sokszor említett 1714. szeptember 11-ének, és az akkori ellenállás vezetőjének, a katalán Kossuth Lajosnak szerettek volna emléket állítani.

Érdekesség: Casanova (1660-1743) jogot végzett kolléga és Barcelona városának kitüntetett és megbecsült polgára volt. 1714-ben, a majd’ egyéves ostrom vége felé a város a védelem főparancsnokává választotta, így az ellenállás, és a katalán kiváltságok védelmének egyik legfőbb jelképe.

Mint ilyen, az elnyomatás éveiben (Franco-éra) tűrhetetlen volt, hogy Casanova szobra a belváros egyik forgalmas pontján legyen, így eltávolították. A szellemes és örök ellenálló katalánok egyike viszont egy kicsinyített mását helyezte a szobor egykori helyére ezzel a felirattal: „Egyszer megnövök!” Így vált nemcsak a személy maga, de a szoborért folytatott küzdelem a katalán szabadság emblematikus jelképévé.

A szobortól már hangulatos (este pedig félelmetes) szűk utcákban jutok el a Palau de Música Catalana épületéhez. Az épület az útikönyvem szerint (és ezt én is megerősíthetem) kihagyhatatlan, ezt látni kell. Az épület egészen elképesztően tobzódik a modernisme-re jellemző abszurd és meghökkentő formákban, nagyon kitűnik az épület a különleges színvilágával, már csak azért is, mert a körülötte álló épületek mind unalmasnak tűnő középkori "egyenházak". Lehet, hogy máshol a környezetet is jobban becsülnénk, különleges, középkori hangulata miatt, de itt annyira „hangosan” szól a modernisme, hogy mellette minden középszerűnek hat.

Csak azt nem értem, hogy miért kell egy ilyen feltűnő épületet olyan szűk utcák közé építeni, hogy sehonnan, semmilyen szögből ne lehessen róla jó fotót készíteni. És nemcsak azért mert a mobillal nem lehet jó képet csinálni, erre az épületre nem lehet jól szabad szemmel se rálátni. Olyan, mintha egy barlangba építettek volna egy kacsalábon forgó palotát, és így soha senki nem csodálhatja meg teljes pompájában…

A sok kis utcán kanyarogva jutok el a Carrer del Banys Vellshez, a művészetek és a kézművesek utcájához. Itt az útikönyvem szerint azért van olyan sok kis kézműves műhely és üzlet, mert az önkormányzat tudatosan támogatja az ilyen törekvéseket, és a hanyatló óvárosi részek újraélesztését. Tény, hogy nagyon sok, a turistaforgalomtól távol eső utcában tisztaság van ugyan, de lehangolóan üresek. A gótikus belváros presztízséről (annak hiányáról) árulkodik, hogy estefelé az utcákat nem a helyi jómódú középosztály, hanem a szegénysorú bevándorlók gyermekei töltik meg élettel.

Újabb bolyongás az óváros labirintusában és megérkezünk a következő látnivalóhoz, a Santa Maria del Mar templomhoz. Hatalmas gótikus templom, egyszerű kivitelben, de óriási belső magasságokkal. Több leírás szerint is a virágkorát élő Aragóniai Királyság ezzel a korabeli megaberuházással dicsekedett tengeri hatalmával és gazdagságával. Mindenhol megemlítik, hogy a templom stílusbeli kiegyensúlyozottsága annak köszönhető, hogy korabeli viszonyokhoz képest rövid idő, mintegy 60 év alatt épült fel.

Érdekesség: pontosan ezt, a templom építésének történetét eleveníti fel Spanyolország ünnepelt kortárs írójának, Ildefonso Falconesnak a bestsellere, a La Catedral del Mar c. regény. A sztori a spanyol inkvizíció „virágkora” idején játszódik és a hatalmas templom építése köré fonódik.

Rövid túrám utolsó két fontosabb állomása az Antic Mercat del Born és az  Estáció Franca.

Érdekesség: a Mercat del Born - mint a neve is mutatja - egy már évtizedek óta használaton kívül állt, romos és omladozó piac épülete volt korábban. A '60-as években a városvezetés már a lebontásán gondolkozott, amikor a helyi lakosok összefogása eredményeképpen a hatalmas épület végül megmaradt. Sokáig nem találtak megfelelő célt ennek a 19. század végi tipikus fémszerkezetes hatalmas csarnoknak, de a közelmúltban megszületett a döntés és a teljeskörű felújítás óta az épület egy nagy múzeum és kiállítócsarnok. 

Az Estáció Franca épülete semmilyen különösebben érdekes történetet nem tartogat, így ott csak megörökítem az útikönyvem szerint megtekintésre érdemes várótermet. Szép, de Barcelonaban ez még nem elég ahhoz, hogy különleges is legyen. A vágánycsarnok, vagy hogyan mondják, viszont érdekes és különleges a görbe íve miatt. A pályaudva mögött ugyanis a tenger van rögtön, így az induló vonatoknak már rögtön az útjuk elején egy nagy balkanyart kell leírniuk. Már ha szárazon akarnak maradni...

Mottó No. 1:

„8. Ismét vivé őt az ördög egy igen magas hegyre, és megmutatá néki a világ minden országát és azok dicsőségét, 9. És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.  10. Ekkor monda néki Jézus: Eredj el Sátán, mert meg van írva: Az Urat, a te Istenedet imádd, és csak néki szolgálj. 11. Ekkor elhagyá őt az ördög. És ímé angyalok jövének hozzá és szolgálnak vala néki.”

(Máté evangéliuma 4,8-11)

 

és Motto No. 2:

 „18. De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat. 19. És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”

(Máté evangélium 16,18-19)

A bejegyzéshez készített fotók itt tekinthetőek meg!

Ha a Montjuic Barcelona Gellérthegye, akkor a Tibidabo Barcelona János-hegye, vagyis a város legmagasabb pontja (512 m). Innen tökéletes rálátás nyílik Barcelona minden pontjára, ezért aztán méltán célpontja minden idelátogató turistának. Az egyetlen különbség köztük és köztem, hogy én nem a hagyományos felvonós (funicolare) útvonalon jutok fel, hanem – a nagyobb lelki elmélyülés érdekében – alternatív túraútvonalakat keresve sétálok fel a Jézus Szent Szívének szentelt templomhoz.

Ez nem is lehetetlen, mert ugyanúgy mint a János-hegy esetében, itt (az ún. Parc de Collserolaban) is nagyszerűen kitáblázott túraútvonalak várják a túrázni vágyókat. Mindössze el kellett jutnom Vallvidrera városába, ami ennek a parknak a központja, innen indul minden út. Kis kérdezősködés után találtam is egy gyönyörű útvonalat, ami egy Font de la Budellera nevű forráson keresztül (nagyon szépen kiépített a forrás közvetlen környezete, ideális a „csúcstámadás” előtti pihenőhöz), a Toro de Collserola (az 1992-es olimpia miatt épített modern TV-torony) mellett visz fel úticélomhoz.

Már útközben is gyönyörű látványban volt részem, de a Tibidabo Templomot elérve olyan panoráma tárult elém, ami valóban hasonlíthat ahhoz a szédítő látványhoz, amelyet a Sátán tárhatott Jézus Krisztus elé a fent idézett evangéliumi rész szerint. És itt kis magyarázatra szorul a hegy neve: mit is jelent az, hogy Tibidabo.

Érdekesség: Tibidabo, vagyis pontosabban „tibi dabo” latinul azt jelenti: „neked adom.” Ezt a latin kifejezést abban a kettő kontextusban használja a keresztény közösség, amit a mottó részben már idéztem. Az első esetben Jézust a 40 napos pusztai elvonulása után a Sátán 3 alkalommal is megkísérti, sikertelenül. A harmadik kísértés alkalmával egy magas hegyre viszi, ahol Jézus elé tárul a világ minden országa és azok dicsősége.

A második történet szerint Jézus Pétert jelöli ki tulajdonképpeni utódául, és ebben is elhangzik a „tibi dabo”, vagyis „neked adom” (a mennyek országának kulcsait) kifejezés. Ez a történet az anyaszentegyház megalapításának üzenetét közvetíti, és ezért népszerű idézet templomok alapítása során (pl. római Szt. Péter Bazilika).

De vajon melyik történet szerinti „tibi dabo” alapján nevezték el Barcelona legnagyobb hegyét? Nos, a válasz kettő ok miatt is egyértelmű: egyrészt a hegyet már a templom építését megelőzően is Tibidabonak hívták (a szédítő látvány miatt), másrészt nem jellemző, hogy egy templomot Jézus megkísértésére utaló névvel lássanak el (így a hegyet nem templom után nevezték el).

A Tibidabo hegyén épített templom újkori jelenség, egészen a 19. század végéig kellett várni, míg megérett a gondolat a templom alapítására. Az alapítást egyébként egy érdekes történet/pletyka indukálta.

Érdekesség: Barcelona városában elterjedt a szóbeszéd, hogy a Tibidabo hegyén égbekiáltó szentségtörést készülnek elkövetni: egy kaszinót, mi több, egy protestáns templomot készülnek építeni „valakik”. Ezek szerint a mediterrán katolikus vallású országok antiszemitizmusa valószínűleg az antiprotestantizmus: a pletyka sokat sejtetően mossa össze a szentségtörés elképzelhető két legbűnösebb formáját, a protestantizmust és a szerencsejátékot…

De ne is időzzünk ezeknél a cinikus gondolatoknál sokat. A lényeg, hogy a pletyka arra bírt 12 válogatott katolikus lovagot, hogy a Tibidabo csúcsán akkor elhelyezkedő farmot felvásárolják, és a területet a városba látogató Don Bosconak és az általa alapított szaléziánus rendnek ajánlják fel.

A Templom 1900 után épült, több mint 60 éven át. Először az altemplom készült el neobizánci fényűző, majd a felső templom egyszerű, de mégis gyönyörű neogót kivitelben. Nekem inkább az utóbbi tetszik: nem a szokásos túldiszítettséggel, hanem visszafogottságával, és a nagy belső magasságok miatt tekintélyt parancsoló belső elrendezésével nyűgöz le. Egy pillanatra meg is hatódom ettől a templomtól, és az idáig megtett úttól. Nagyszerű élménnyel távozom a felső templomból.

Érdekesség: de még mielőtt távoztam volna, az egyik oldalhajóban, a rózsaablakok egyikén a mexikói szappanoperák sokszor emlegetett szentjének, a Guadalajarai Szent Szűz vagy Mi Asszonyunk alakját pillantom meg. Kihagyhatatlan pillanat, hogy végre megismerkedjem a gyerekkoromban tudatalatt belém égetett név tulajdonosával. Vagy legalábbis képével…

Kimerítő túra volt a mai, de megérte. A fáradtság sem csábít eléggé, hogy legalább lefelé a funicolare-t válasszam, így hazasétálok. Nem is bántam meg, hiszen útközben az egyik hegyoldalban a Parc de Collserola egyik törzslakójával, az ezek szerint elég elterjedt vaddisznóval találkoztam. Azt hittem, hogy csak a civilizációtól legtávolabbi vadonban lehetséges a vadfigyelés, de szerencsémre tévedtem.