Kárpátok Syrenaja

Az ehhez a bejegyzéshez készített képek itt érhetőek el!

Már korábban megírtuk, hogy szeptember 11-e nemcsak Amerikában fájó emlék, hanem itt Katalóniában is. 1714. szeptember 11-én Bourbon V. Fülöp spanyol király és szövetségesei egy több mint egyéves ostrom után bevették Barcelonat, kivégezték és/vagy bebörtönözték az ellenállás vezetőit, és Katalóniát teljesen beolvasztották a Kasztíliai Királyságba, amit ezt követően már Spanyol Királyságnak hívtak. (A 'spanyol' eredetileg ugyanolyan kitalált szó volt, mint az Egyesült Királyság esetében a 'brit', mint "nemzetek feletti" fogalom). Az akkor már több évszázados hagyományokkal rendelkező katalán alkotmányt felfüggesztették, és megkezdték a spanyolosítást, a katalán nyelv és kultúra elnyomását, a katalánok beolvasztását a nagy spanyol birodalomba. Rendkívül hasonló módon ahhoz, ami a magyar történelemben az 1848/49-es szabadságharc után történt.

Hasonlóan a magyar nemzeti ünnepekhez nehezen hívható ünnepnapnak a 'La Diada' (vagyis 'A Nagy Nap'), inkább egy vegyes érzelmeket keltő emléknap, amelyhez egyszerre kötődik a kudarc élménye, de az is, hogy az immáron 300 évnyi elnyomatás ellenére a katalán nemzet továbbra is él, és a 21. századra elmondható, hogy erősebb mint valaha. A lényegében csak a fővárosból és külvárosaiból álló madridi mikrorégió után ez Spanyolország egyik legfejlettebb tartománya és a legtöbb világszerte ismert és sikeres spanyol márka/árucikk valójában katalán (pl.: FC Barcelona, Dalí, Gaudí, és még a "spanyol" autógyár, a SEAT is a Barcelonahoz közeli Martorellben van).  

Érthető hát, hogy a spanyol központi kormányzat inkompetenciáját és pazarló gazdaságpolitikáját megmutató válság óta egyre erősödnek a teljes függetlenséget követelő hangok. A józan és gyakorlatias katalánok mindig is tisztában voltak azzal, hogy a sikeres vállalkozásaiknak szüksége van a spanyol piacokra (mind Spanyolország többi régiójának, mind pedig a korábbi spanyol gyarmatbirodalom országainak piacaira) és ez akkor érhető el igazán, hogyha a „spanyol birodalom” részei maradnak. Éppen ezért sosem teljes elszakadást, hanem csupán minél teljesebb autonómiát követeltek idáig. Az Európai Unió tagjává váló jövőbeli katalán államnak ugyanis nem lesz szüksége Spanyolország piacaira és a Spanyolország nyújtotta diplomáciai érdekérvényesítő képességre. A rendkívüli mértékben eladósodott spanyol kormányzattól külföldről kikényszerített egyre fájóbb megszorítások viszont jelentős, és a többi spanyolországi régióhoz képest aránytalan áldozatokat követelnek: Katalónia tartomány a saját GDP-jének 16 %-át fizeti be a madridi központi kormányzatnak úgy, hogy semmit sem kap cserébe. Ez a 16 %-os GDP hiány a legmagasabb a spanyol tartományok közül, és egyáltalán nem arányos a régió fejlettségével, hiszen magasabb még a legfejlettebb Madrid hozzájárulásánál is.

A katalánok egészen addig ódzkodtak a teljes függetlenség gondolatától, amíg esély volt rá, hogy Baszkföldhöz hasonlóan Katalónia is jogosulttá válik egy ún. ’fiskális paktum’ megkötésére a központi kormányzattal. A lényegesen szélesebb körű, fiskális autonómiával is rendelkező Baszkföldnek joga van saját adókat kivetni és azokat beszedni, a központi kormányzat kiadásaihoz pedig csak a fiskális paktumban előírtaknak megfelelően köteles hozzájárulni. Így a Katalóniához hasonlóan fejlett Baszkföld GDP-jének mindössze 1-2 %-át fizeti Madridnak úgy, hogy nem kap cserébe semmit.

A katalán autonóm kormányzat (a Generalitat) elnöke, Artur Mas csak azt követően állt ki teljes mellszélességgel a függetlenség mellett, amikor a spanyol kormányfő, Mariano Rajoy egyértelműen elutasította a katalán fiskális paktummal kapcsolatos javaslatot. A fiskális paktum elutasítása mellett a madridi kormány oktatási miniszterének szavai, miszerint tevékenységének végső célja a katalán kisiskolások elspanyolosítása, csak tovább erősítette a függetlenségi mozgalmat: a spanyol kormányzat cinikus és erőszakos hozzáállása a népszerű mainstream politikai követelések közé emelte a teljes elszakadást.

A teljes függetlenség és elszakadás népszerűségének folyamatos növekedését mutatja az utóbbi évek nagy demonstrációin részt vevő tüntetők száma. 2010-ben kicsivel több mint egymillióan vettek részt a spanyol alkotmánybíróság azon határozata elleni tüntetésen, mely a katalán autonómia statútum lényeges rendelkezéseit helyezte hatályon kívül, és kimondta, hogy a katalán nem államalkotó nemzet. 2012. szeptember 11-én már másfél millió katalán követelte Katalónia elszakadását Barcelona utcáin, 2013. szeptember 11-én pedig majd’ 2 millióan fogtak össze és alkottak élőláncot egész Katalóniában a függetlenséget követelve.

Az idei, pontosan 300 éves La Diada célja már nemcsak az üres erődemonstráció volt, hanem a katalánok felkészítése és mozgósítása 2014. november 9-ére, amikor sor kerül az elszakadásról szóló népszavazásra. Barcelonaban a nyári vakáció szeptember 11-e körül ér véget, az emberek ilyenkor térnek vissza a hétvégi házaikból és térnek vissza a munkahelyeikre. Ezzel a monumentális demonstrációval, a Diagonál és Gran Vía sugárutak teljes hosszában összegyűlő, és hatalmas V-betűt (V mint Voluntat, Vote, és Victoria, azaz Akarat, Szavazat és Győzelem) formáló többszázezer tüntetővel a szervezők sikeresen hívták fel a katalánok és a világ figyelmét a novemberi népszavazásra.  

Ugyan nem lesz jogilag kötőereje a népszavazásnak, de a már most borítékolható függetlenségpárti győzelmet követően semmi sem lesz olyan mint régen. Egy egyértelmű függetlenségpárti eredmény birtokában a Generalitat elnöke valószínűleg egyoldalúan bejelenti Katalónia elszakadását Spanyolországtól, és azt követően egy-két napon belül kiderül, hogyan reagál az új helyzetre Madrid. Egyáltalán nincs benne a levegőben sem a fegyveres erőkkel történő megszállás, sem pedig a fegyveres ellenállás a katalánok részéről, viszont nem zárható ki, hogy Madrid a tekintélyvesztés elkerülése érdekében erőszakos úton „rendezi” a válságot. Nem zárható ki, de Spanyolország jelenlegi gazdasági helyzete, és hatalmas adóssága miatt amúgy is rossz nemzetközi megítélése, valamint EU tagsága miatt nehezen elképzelhető, hogy erre sor kerüljön.

Katalónia 300 év óta nem állt ilyen közel a függetlenséghez, és soha nem volt ilyen jó az esélye annak, hogy az önálló katalán állam valósággá váljon. Szintén idén ősszel 2014. szeptember 18-án kerül sor a skót függetlenségi népszavazásra is, és bár ott nem olyan egyértelmű a skótok elszakadási törekvése, mégis: e kettő népszavazásnak hála a Wilson által már 1918-ban kimondott önrendelkezési és népszavazási elv majd’ 100 év után először valóban megvalósulhat, és a kisebbségek önrendelkezése lassan reális követeléssé válik Európában.

De mit jelenthet ez nekünk magyaroknak? Egyértelműen kedvező fordulat, hogy a kisebbségek önrendelkezési joga az európai közbeszéd részévé vált, és a skót illetve a katalán népszavazásnak köszönhetően a nemzetállamok koncepciója meggyengült: a nyugat-európai nagyhatalmak is kezdik megérteni és talán komolyabban fogják venni a kelet-európai kisállamok különböző kisebbségi jogok tiszteletben tartásával kapcsolatos vitáit. Ugyanakkor nem téveszthetjük szem elől a tényt, hogy a határontúli kisebbségek számára jelenleg nem a teljes függetlenség, hanem az autonómia a cél, és az autonómiatörekvéseknek egyáltalán nem kedvez két olyan precedens, ahol a korábban autonómiával elismert kisebbség később a teljes elszakadást is kiharcolta.

Félő, hogy a jövőben a román és a szlovák kormány arra fog hivatkozni, hogy lám a skótoknak és a katalánoknak is megadták az autonómiát, de azoknak sem volt elég a kisujj, hanem az egész kar kellett nekik. 

Bizonytalan, ingoványos terep a jövőre vonatkozó előrejelzés/jóslás, így csak egy dologban lehetünk biztosak: november 9-e után sokkal okosabbak leszünk!  

A katalán nemzeti szimbólumokról itt olvashattok bővebben!