Ahogy mondani szokták, nincs annak szíve, aki kamaszkora végén és ifjúfelnőtt kora elején nem ábrándozik a kommunizmusról vagy legalább szocialisztikus/egalitárius jellegű utópiákról, de biztos, hogy nem nőtt be a feje lágya, ha felnőtt korában még mindig ezekről ábrándozik, és nem felejti el őket…
Nem tudom, hogy az én „fejem lágya mennyire nőtt be”, de az biztos, hogy tizenéves koromban sokat kalandoztam gondolatban spanyol polgárháború csataterein, és mindig azon fantáziáltam, hogy a 21. században hol tudnék én is ilyen hősiesen küzdeni egy nép szabadságáért, a szocializmusért. Persze, idősebb és komolyabb lettem azóta, és igyekeztem még többet olvasni nemcsak a spanyol polgárháborúról, de a létező kommunizmusról is. A sok olvasmány- és valós életélmény engem is kiábrándított nemcsak az egalitárius ideológiákból, de a spanyol polgárháború köztársaságpárti harcosaiból is. Nekem ehhez évek kellettek, de ha Orwell lettem volna, és ott lettem volna Spanyolországban a harcok idején, akkor elég lett volna mindösszesen fél év. A Hódolat Katalóniának ugyanis egy nagy kiábrándulás vagy inkább egy nagy kijózanodási folyamat kezdetének a lenyomata, amely folyamat végén Orwell eljut először az Állatfarmig, majd az 1984-ig. Orwellt ennek a nagy kijózanodásnak hála nem a ’30-as években szocialista szellemben írt riportjairól, hanem a kommunizmussal és mindenféle totalitarizmussal leszámoló korszakos regényeiről ismerjük.
A létező kommunizmus, és az életemben tapasztaltak hatására ma már más a viszonyom a spanyol köztársaságpártiakhoz, de minden baloldali ideológiához és még az ún. "fasisztákhoz" is. Mi itt Magyarországon ugyanis pontosan jól ismerjük a következményeit egy győzedelmeskedő és sikerrel berendezkedő kommunista diktatúrának, de még a szellemi utódaik munkásságát is megtapasztaltuk, így első kézből jelenthetjük ki: talán jobban járt szegény Spanyolország, hogy a testvérháborút követően a két véresen komoly totalitárius rendszer közül a hosszabb távon kevésbé káros jobboldali szélsőség győzött. Mondom: talán! Még mielőtt bárki „fasisztának” bélyegezne…
Ez ugyanis a másik jelző, ami nem hagy nyugodni a spanyol polgárháborúval kapcsolatban, hiszen hazánkban ez a fogalom/jelző is sokat kopott: olyan sok és sokféle konzervatív, de demokratikus elköteleződésű emberre használták, hogy jelentősen inflálódott a jelentése. Innen Magyarországról nézve tehát nagyon nehéz állást foglalni, hogy melyik oldal volt a „jó” oldal a polgárháborúban, viszont számomra ma már egyáltalán nem egyértelmű, hogy a kommunisták/köztársaságiak lettek volna a jók!
De minek hatására jutott el Orwell odáig, hogy „az egyik legszomorúbb felismerés, amire ennek a háborúnak a hatására jutottam, hogy a baloldali sajtó egy az egyben ugyanolyan hamis és hazug, mint a jobboldali.” (Orwell: Hódolat Katalóniának, I. függelék, korábban V. fejezet)
Nagyon érdekes visszatekinteni a mű elején uralkodó lelkesült hangulatra úgy, hogy már végigolvastuk az egész írást. A „Hódolat” eleje még arról szól, ahogy minden rossz felszerelés ellenére, milyen sok lelkes önkéntes jelentkezik Barcelonaban azért, hogy a köztársaság oldalán harcolhasson. Érkeznek Franciaországból, Belgiumból, Angliából, de még az akkor fasiszta uralom alatt álló Németországból és Olaszországból is harcosok, de semmi reményük nincs arra, hogy a frontra érkezve egy normális puskával vagy megfelelő számú lőszerrel lássák el őket. Mint később kiderül, ez nem feltétlenül veszélyezteti az életüket, hiszen a legtöbb frontszakaszon nem is folytak intenzív harcok. Az esetek többségében a legaktívabban, a nap minden órájában használt „fegyver” a megafon volt, amivel válogatott ocsmányságokat és ideológiai maszlagokat (hazugságokat) kiabáltak a front másik oldalára, hogy dezertálásra bírják az ellenfél megtévesztett hitt kiskatonáit.
Georges Kopp, Orwell felettese szájából hangzik el a spanyol polgárháború frontszakaszainak többségét legjobban jellemző mondat: „Ez nem is háború… ez egy nevetséges operadarab alkalmi halálesetekkel…” (G.O.: Hódolat Katalóniának, III. fejezet).
Orwellt azonban sem a látszatháború, sőt, az ennek ellenére nagyon is kimerítő állandó őrjáratok és eredménytelen lövöldözések sem ábrándították ki, lelkesedése csak a barcelonai pihenőidején tapasztaltak miatt szűnt meg. Orwell még 1936 decemberében érkezett meg először Barcelonaba azzal a szándékkal, hogy riporterként elsőkézből származó információi alapján őszintén beszámoljon a köztársaság önvédő harcairól. Semmi komolyabb politikai „képzettségnek” nem volt birtokában, pártnak korábban nem volt tagja, így kicsit "mint Pilátus a credóba", úgy csöppent Orwell is a szerteágazó politikai mozgalmak bonyolult spanyolországi (katalóniai) hálójába. Mivel kapcsolatai szegényesek voltak, végül a legjelentéktelenebb POUM milíciában kötött ki, aminek később nagy jelentősége lesz.
George Orwell 1937 májusában, immáron a frontról érkezett újra Barcelonaba, ahol már nem forradalmi lelkesültséggel szembesült, hanem azzal, hogy az élet visszatért a régi kerékvágásba. Korábban mindenki tegezte a másikat, vagy elvtársaknak szólították egymást az emberek, nem volt borravaló, az egyházakat feldúlták, a hotelekben pedig szó sem lehetett fényűzésről, a szegényeket kellett ellátniuk. 1937 májusára azonban mindez megváltozott, az emberek újra senornak és senoranak szólították egymást, a hotelek pedig újra a felső tízezer kényelmét szolgálták. Orwell számára ez kész arculcsapás volt, úgy érezte elárulták a „forradalmat”. Szintén kiábrándító volt az is, hogy az egyes baloldali pártok vagy pártocskák és mozgalmak között olyannyira elmérgesedett a viszony, hogy a komolyabb tömegverekedések elkerülése érdekében a május 1-i felvonulásokat le kellett fújni. A szerencsétlenséget viszont így sem tudták megelőzni, mert másnap, május 2-án megkezdődtek az utcai harcok annak érdekében, hogy a rendkívül népszerű anarchista és szélsőbaloldali mozgalmak kezéből kivegyék a hatalmat (néhány kulcsfontosságú épületet, mint pl. a Placa Catalunyan található telefonközpontot az anarchista szakszervezetek szabályos fegyveres megszállás alatt tartották, így érthető módon csípte a kormányzat szemét a párhuzamos hatalom jelenléte).
Könnyű belátni, hogy sem a május 2-i események előtti, sem pedig az azutáni helyzet nem kedvezett a köztársaságnak. Teljesen egyértelmű, hogy nem lehet eredményesen hadakozni, ha a hatalom nincs egy egységes és erős kormányzat kezében, ha előfordulhat olyan helyzet, hogy az egyes pártok és mozgalmak saját fegyveres erőket tartanak. Viszont az is vitathatatlan, hogy egy polgárháborús helyzetben nehezen megengedhető egy kisebb belső polgárháború lefolytatása az egyébként szövetséges pártok között. Meggyengít és megoszt, végső soron pedig mindenképpen vesztesként jön ki a tovább osztódó fél…
Meglepő, hogy ilyen hátországgal a köztársaság elvesztette végül a polgárháborút?
Orwell lelkesedése azonban még ekkor is bírta volna, hiszen a frontra is visszament harcolni. A fronton viszont életveszélyesen megsérült (nyaklövést kapott, amit nem is tudom, hogyan lehet egyáltalán túlélni), így újra Barcelonaban kötött ki, ahol ezúttal viszont már azzal szembesült, hogy politikai ellenséggé nyilvánították, és úgy üldözik, mint egy fasiszta kémet. Ennek az oka a következő volt: a szovjet katonai támogatás miatt a katalán kormányzatra nehezedő kommunista befolyás egyre erősödött, így szovjet katonai tanácsadók a Szovjetunióban már korábban megkezdett antitrockista boszorkányüldözést kiterjeszthették Spanyolországra is. A politikai támadások célkeresztjébe az a POUM került, amely a legjelentéktelenebb szervezet volt, így csekély ellenállásra lehetett számítani, viszont vezetője korábban valóban Trockij híve volt. Kézenfekvő volt tehát a szovjet katonai tanácsadók választása. Történetünk szempontjából ez azért érdekes, mert Orwell is e szervezet tagja/milicistája volt, így a POUM megbélyegzése az ő megbélyegzését is jelentette.
A barcelonai üldöztetés során Orwell a saját bőrén tapasztalhatta meg a kommunista erkölcsöt, a munkásököl erejét és a sztálini hatalomgyakorlás mikéntjét, és ekkor értette meg, hogy az ún. „proletárdiktatúra” a fennmaradása érdekében milyen viszonyt alakít ki az igazsággal, mennyire törekszik a valódi bűnösök megbüntetésére és a valódi ellenség üldözésére. Semennyire… Persze, 1937-ben már több mint 140 évvel túl voltunk a francia forradalom véres tanulságain, de furcsa mód a 20. század ’30-as éveiben is az újdonság erejével hatott (és hányszor fog még az újdonság erejével hatni…), hogy a forradalom előbb-utóbb a saját gyermekeit falja fel, és amikor már minden valódi politikai ellenséget kiirtottak vagy elüldöztek, akkor megkezdődik a politikai ellenségek kreálása. Mert ez tartja fenn a forradalom lendületét, ez a forradalom üzemanyaga: a félelem, a gyanakvás és a harc a belső ellenség ellen!
Az egész barcelonai POUM-ellenes leszámolásban az a legszomorúbb, hogy a köztársaságpártiaknak lett volna sokkal jobb dolga is, mint nemlétező ellenségeket kitalálni és azokat üldözni. Franco folyamatosan erősödött, egyre nagyobb területeket tartott az irányítása alatt, és élvezte a fasiszta Olaszország és Németország támogatását is. Erre a köztársaságpártiak nem tesznek mást, mint a legjobb és legbátrabb harcosaikat, a nemzetközi önkénteseket (akik sokszor otthoni kényelmes és békés életüket áldozták fel a köztársaságért) börtönözték be, kínozták halálra, vagy egész egyszerűen csak falhoz állították és eltűntnek nyilvánították őket. Orwell teljesen jogosan háborodik fel azon, hogy milyen értelmetlen dolog úgy meghalni, hogy az ember a fasizmus elleni harcban akarja az életét áldozni egy másik országért, ahol fasisztaként megbélyegezve egy kommunista börtönben hal meg.
A fentiek ismeretében talán nem csodálkozhatunk azon, hogy miért vesztett a köztársaság a Franco elleni harcban. A spanyol nép ugyanis feltehetően nem volt hülye: pontosan látták, hogy egyik totális rendszer rosszabb mint a másik, de a kommunistáknál még a kommunisták sincsenek biztonságban. Orwell a „Hódolat” végén elcsodálkozva lamentál azon, hogy hogyan lehet az, hogy Franco hátában, a Franco által már uralt területeken és a mórok lakta Marokkóban hogyhogy nem volt lázadás, gerillaharc vagy újabb forradalom. Hát talán azért, mert az emberek belátták, hogy a kommunistákkal sem lesz jobb nekik, de a fasiszták győzelmével legalább lezárul egy szörnyű testvérháború.
Az egész mű olvasásakor úgy éreztem, hogy Orwell borzasztóan jóakaratú hamisítatlan angol úriember és szilárd morális alapokon álló értelmiségi annak ellenére is, hogy „megátalkodott” szocialista. Amikor üldözik, akkor is folyamatosan az angol eredetű "Rule of Law" és "Habeas Corpus" elvekkel nyugtatja magát, mondván, hogy aki nem követett el semmit, azt nem lehet bebörtönözni csak úgy... Folyamatos benne a törekvés az igazság megragadására, és elfogadja, hogy nem lehet objektíven beszámolni semmilyen jelenségről, eseményről, mert minden embernek, a riporternek is megvannak a maga elképzelései, meggyőződései. Ő viszont törekszik az objektivitásra, és minden sora felkiáltás az olvasóhoz: elmondom a sztorimat, de vigyázat, én is ember vagyok, nem lehetek objektív! A „Hódolat Katalóniának” tehát a címe ellenére nem egy népről, nem egy régióról szól, hanem Orwell írói ars poeticájának egy nagy, izgalmas történetbe burkolt manifesztuma.
